16. fejezet: Egy híres rookie idol, Újra találkozni veled

augusztus 30., kedd

[Dino Pov]

A megszokott esti gyakorláson tegnap egészen furcsán, máshogy éreztem magam. Sokkal előbb kifáradtam, mint amennyire számítottam, ezért rontottam el sorozatosan egy pár mozdulatot az új dalunk táncában. Már a többieknek kellett rám szólniuk, hogy meglankadt a figyelmem és ilyenkor kellene keményebben dolgoznom. Hisz alig pár hét választ el minket a Comeback-től és én pont tegnap nem mutattam a legjobb formámat. Nem tudtam abbahagyni, hogy ne az aznap délutánon járjon az eszem. Nem volt különleges, sőt inkább mondható hétköznapinak, semhogy rendkívülinek. Jól éreztem magam, érdekes volt maga a lány, a viselkedése és a humora is. Ő lehet az első, (ha nem a második) akivel normálisan tudtam beszélni és nem fiú. Nem is tudom, a lányok és én is zavarodottak leszünk, amint elkezdünk beszélgetni, de Young Ja-val, tökre olyan, mintha csak gyerekkori barátok lennénk már hosszú ideje. Mondjuk úgy, hogy rövid ideje ismerjük egymást, pedig már napokkal ezelőtt bemutatkoztunk, de így se volt időm se vele, se a többi lánnyal beszélni, még ha egy köpésnyire is laknak. Túlságosan lefoglalt most az, hogy eddzek, gyakoroljak, eddzek és próbáljak meg kipihent lenni a következő ismétlődő nap is. Nincs mese, megint elkezdődött a színpadra lépés előtti láz.

Reggel 8 óra és a faliórát bámultam, ahogy az másodpercenként ketyegett. Történelem órán a tanárunk csak beszélt és rikácsolt, percekig csak diktált, még levegőt is elfelejtett venni közben. Mindig így szokott lenni, ledarálja az egész anyagot, amit következő órára meg kell tanulni. Szó sincs arról, hogy nem figyeltem az órára, pusztán nem kötött le. Inkább vártam, végig szenvedve a tömérdek információt és az óra mutatóját nézve töltöttem el a hátralevő időt. Még 30 perc. Még 20 perc. Így ültem végig keservesen a történelemórát, ami kicsit sem akart tovább haladni. Amikor is csak 1 percre lehajtottam a fejem a padra, máris a csengő édes dallama zúdított ki engem az osztályteremből. Teremről-terembe néztem, szaporábbra vettem a lépéseimet, kíváncsian fürkésztem a szemeimmel Young Ja után. Akit persze nem találtam egy elsős termébe sem, hihetetlen, hogy ilyen gyorsan el tudott tűnni valahova. Márpedig én sejtettem, hogy kint fog ülni az udvaron, egyedül egy padon. Kifelé szaladtam, hogy meglepjem, és oda toporogjak mellé, viszont három lány abban a pillanatban körbevették őt a padkörül és egy emelt hangnemben beszéltek hozzá (nem túl finoman), így én is meghallottam a távolból.

- Milyen kapcsolatod van Chan oppa-val? – szólt oda hozzá az egyikük, mert hirtelen nem tudtam különbséget tenni köztünk, mert tök ugyanúgy néztek ki. Ugyanolyan egyenruha, hasonló magasság, hosszú sötét hajak és keresztbefont karokkal álltak előtte. Türelmetlenül álldogáltak egy helyben, meg sem moccanva.

- Miért érdekel? – vágta rá egy szempillantás alatt Young Ja, aki megszeppenés nélkül fogadta, hogy hirtelen hárman is eltakarták előle a napot. Nem zavartatta magát, felnézett rájuk, mintha csak átlátszó felhőket látna, amik nem sokára tovább haladnak.

- Mi kérdeztük előbb. Zavar, hogy egy olyan új lány, mint te, ilyen közel került Chan oppa-hoz – folytatta az előbbi is, aki az egész balhét kezdte el. Nem hagyhattam már ezt egy szó nélkül se, odarohantam a padhoz és jól kiosztottam őket. Mindegyikük arca egyből vörössé változott, ahogy elsuhantam a szemük előtt. Sikerült a meglepetés erejével beléjük hasítanom.

- Azzal beszélek, akivel akarok. Ha nem tetszik valami, légyszíves mondjátok el nekem – szegeztem rájuk egy nem túl kedves arckifejezésem. Mindhárman hátráltak tőlem és futtában, már el is iszkoltak. Egyikük még hátra is nézett, hátha megenyhült a kedvem, de közel sem így volt. Továbbra is morcosan feléjük pillantottam, amíg már nem is láttam őket az udvaron. Young Ja eddig csak a hátamat bámulta, szóval megfordultam és már egy sokkal vidámabb arckifejezéssel köszöntöttem őt, amitől kénytelen volt magától is röhögnie. Egyik kezét a hasa köré fonta, amíg a másikat a szája elé emelte, így eltakarta a folyamatosan feltörő röhögcséléseit.

- Na, mi olyan vicces? – tettem fel ezt a kétes kérdést felé. Látszólag nem volt képes abbahagyni a nevetést, annyira elszórakoztattam.

- Csak nézd magadra, olyan arcod van, mint egy igazi dinónak – folytatta tovább, amitől sikerült mosolyt fakasztania az arcomra. Végül leültem mellé, mert már kezdtek sajogni a térdeim. Meg amúgy is elég fura úgy beszélni, hogy közben az előttem elhaladóknak mutatom a fenekem, amit páran még díjaznának is.

- Úgy is hívnak, hogy az ember, aki képes leutánozni bárkit – tettem úgy hozzá, csak önfényezésképpen, hogy még jobban megnevettessem. Nagyon édes volt ilyenkor, a mosolya a füléig elért volna, mindkét szeme egyaránt összehúzódott. Két perc elteltével sikerült abbahagynia a nevetést, s már könnyekkel megtelt szemeit törölte le mutatóujjával.

[Dino Pov End]

            - Na, szóval mi is a terv? – beszéltem Melani unniehoz teli szájjal, amiben ezúttal hosszú tészták rengetegjei lógtak ki, elfintorítva előttem ülő barátnőm. Ellentétben velem, ő grillezett csirkehúst evett, különféle zöldségekkel mellé rakva. Bevallom, utólag én is vehettem volna ugyanazt, mert már akkor megcsapott az illata, amikor még be se léptem az ebédlőbe. Hihetetlen gyorsasággal beszippantottam a centiméter hosszúságú tésztadarabokat és kutya szemekkel meredtem Melani felé, hátha meghatja és ad az ő ebédjéből egy harapást. - Unnie, légyszí, hadd kóstoljam meg ~ – mondtam a legmézesmázosabb hangon, ami tőlem tellett, abban reménykedve, hogy meghatottam.

- Legalább, ha beszélni szeretnél, előbb nyeld le – mutatta ki egy elcsúfított arckifejezéssel, hogy undorítóan ettem. Jó, részben igaza volt, már az is visszataszító volt, hogy elképzeltem magam előtt egy tükröt miközben eszem, és abban láttam, ahogy a tészták kikandikáltak a számból. De mivel unnie-nak megesett rajtam a szíve, adott egy nagyon apróméretű kóstolót a csirkéből és egy répa darabból. Lassan rágtam el mindkettőt, hogy kiélvezzem mindent ízt és aromát, ami csak ebből a két falattól telt.

- Kitaláltad már, hogy mit fogunk ma csinálni? – tettem fel neki újból a kérdést, hátha már elfelejtette. Ahogyan lefelé pillantott és turkált egyet a brokkoli és a répa között, kiengedett egy mély sóhajt. Azonnal ettem tovább, nehogy még jobban felidegesítsem a nap folyamán. Egész álló nap, csak ezt kérdeztem, Melani persze nem adott rá egyből választ. Sikerült annyival leráznia mindig, hogy „gondolkodom” meg, hogy „most nem érek rá”. Szünetekben próbálkoztam mindig, hátha, majd akkor válaszolni fog.

- Nem fogom többször elmagyarázni, ezért figyeljél. Mielőtt 5 óra lenne, kimegyek pár perccel előbb a tóhoz és valahova leülök, így figyelni tudlak majd titeket a pavilon alatt. Nem sokkal utána megérkezel és beszélsz vele. Ha bármit csinál veled, ordítani kezd, vagy nem tudom, meg akar pofozni, akkor már megyünk is – magyarázta el színtisztán a terv összes pontját, így már elsőre sikerült mind megértenem. Bólintottam egyet, azután újra a villám után kaptam a kezem, de már nem maradt egy száll tészta sem a tányéromban. Szomorúan lehajtottam a fejem és belekortyoltam egyet a poharamba.

            Háromnegyed négykor, már a közel eső utcákon sétáltunk a tó felé. Melani mögött haladtam, csakúgy, mint egy szófogadó kislány az anyukájával. Nem álltunk meg egy percre se, folyamatosan lépkedtünk, hogy pont 5 órakor odaérjünk. Kevés idő alatt már az utolsó utcába fordultunk be, amikor Melani abbahagyta a lépteit és megállt egytized másodperc alatt, hátrafordult, és jelezte, hogy „akció indul”.  Ismét csak biccentettem egyet. Megálltam abba a sarokba, s vártam, hogy Melani eltűnjön a szemem látótávolságából. Jobb felől az autók zúdítottak el mellettem, balról pedig magas és porlepte épületek voltak. Elindultam egyenest ezen az ismeretlen úton. Alig pár perc telt el, sikerült hajszálpontossággal a pavilon előtt ácsorognom. Benne viszont embert nem találtam, jó formán padot sem, amire leülhettem volna, így várakoztam. Miközben a pavilon korlátjának könyököltem, végignéztem a tó mellett elsétáló összes emberkére, vagyis, inkább minden gyanús emberre, aki idehívhatott volna. Egyikük se közelítette meg a pavilont, még csak az én irányomba se tekintettek. Melani nem messze ült le egy padra, nekem hátat fordítva, hogy ne legyen egy kicsit sem kétséges, amit csinál. Már kezdtem azt hinni, hogy ez a telefonhívás csak egy telefonbetyárkodás volt, egy egyszerű átverés. Ezúttal is nagyot tévedtem. Nem hallottam egy kicsit se, hogy valaki közeledett volna hátulról, csak amikor egy ujj megbökte a hátamat, két szempillantás alatt végig futott rajtam a hideg. Épp, hogy megfordultam, sikerült fejbe vágnom a hosszú egyenes hajammal, jajgatást kiváltva belőle. Nem hittem a szememnek. Nem egy öltönyös, aktatáskás férfi állt előttem, aki minden bizonnyal valamilyen alkalmazott lehetett az ügynökségénél, hanem egy velem egykorú fiú. Magasabb volt nálam egy kicsivel, fekete haja összeborzolva állt egy sapka alatt és ugyanazt az egyenruhát viselte, mint én. Az ilyen pillanatokban kellett volna valakinek fejbe csapnia.

- Hadd mutatkozzak be. Lee Mark vagyok az SM ügynökségtől – hajolt meg udvariasságból tőlem 1 méterre. A hirtelen jött zavartól összevissza forgattam a fejem, majd miután ő befejezte, én is egyből bemutatkoztam neki. Rájöttem, hogy még mindig nagyon rossz a „koreai udvariasság” reflexem, mert elég lassan sikerült erre reagálnom.

- Som Lilly vagyok a Pledistől – tettem ugyanazt, amit ő, de sikerült gyorsabban lehajolnom és újra felegyenesednem, hogy az rekordidőnek számított volna. Tehát, Lee Mark az SM-től. Hallottam már róla egyet és mást. Idén debütált rookie idol, NCT U tag, további 5 taggal. Itt viszont megszakítottam minden róla tudott dolgot, mert elkapta a tekintetemet a sötét barna szemeivel. Rövid ideig csak méregetett, megpróbálta elvenni az eddig megspórolt erőmet, amit az ellen tartogattam, akivel ma találkozni fogok. Hátrébb lépett eggyel, kezeit tarkója köré fonta, úgy kezdett bele mondanivalójába, körbe és körbe lépkedve az aprócska pavilonban.

- Hívtalak tegnap délután, hogy gyere át a mi cégünkhöz, de nem hallottam valami sok reakció a telefon másik végében. Akkor most, mit válaszolsz? – fordult egyet, amitől csak még feldúltabb lettem. Azonban közel sem csábított el az ajánlata, se most, se tegnap és még holnap se.

- Azért vagyok most itt, hogy visszautasítsam az ajánlatot. Nem megyek át az SM-hez, teljesen meg vagyok elégedve a mostani cégemmel is – fejeztem be kicsit nyersen a mondatomat, ámbár kicsit se lepte meg, hogy így válaszoltam neki. Egy ravasz mosoly húzódott az arcára, szemei csakúgy szikrákat szórtak felém.

- Tudod, hogy te mit hagysz ki. Több ezren akarnak ide felvételt nyerni, neked pedig ingyen felajánlják és visszautasítod. Elég meggondolatlan vagy – még mindig ott volt az a mosoly az arcán, ami továbbra is csak befolyásolni akart engem. Nem hátráltam meg, tovább érveltem e felől, hogy eszem ágába se volt azt csinálni, amit „ők” akartak. Semmiképpen sem hódolok be a varázsnak.

- Nem érdekel. Nem azért akarok egy ügynökségnél lenni, hogy a neve hozzon nekem sikert, hanem magam miatt. Én akarom sikerhez vinni a csapatomat, az ügynökséget, nem pedig fordítva. Ha pedig ennyi mondanivalód volt, kérlek, távozz – ekkor sikerült elharapnom a mondatot, merthogy elém lépett és két ujjával államat tapintotta meg, miközben arca nagyon közel merészkedett hozzám. Nyeltem egy hatalmasat, mert éreztem, hogy a levegővételem egyre jobban felgyorsult. Az ajkaimat harapdáltam, mert hát belém volt fojtva minden egyes szó. Az arca nagyon közel volt az enyémhez, folyamatosan kereste a tekintetemet, de nem nézem bele a szemeibe.

- Kár lenne egy ilyen szép pofit elveszteni, hagyni, a süllyesztőben, ahogy azt a többi előadóval tette a céged. Legendás banda volt az After School, aztán sorra kiléptek és jöttek, mintha csak úgy leváltanának minden tagot. Veled is ez fog történni, biztos szárnyalni fogsz, a siker felé haladsz, csak azután eldobnak, mint egy használt játékot és valami új jön. Lassan mindenki elfelejti, hogy egykor előadóként álltál színpadon és röhejes műsorokban próbálsz majd életben maradni – és ekkor jelent meg a megmentőm, más néven is ismert Melani, aki félelmet nem ismerve egyből lekevert neki egy pofont. Amíg Mark az ütésből állt fel újra, Melani megragadta a kezem és maga mellé húzott. Szemei villámokat szórtak, ennyire dühösnek még sose láttam. Ha nem szorítom meg jobban a kezét, elképzeltem volna, hogy ráveti magát és addig el nem megy onnan, amíg teljesen ki nem ütötte a srácot. - Ez aztán kemény volt. Ha még is meggondolnád magad, pénteken lesz az utolsó esély arra, hogy felveszünk oda téged – beszélt tovább, egy alattomos mosollyal a képén. Arca bal oldalát, pedig tenyerével fogta le, amin az ütés helye látszódott.

- Nem megyek el – vágtam rá rögvest, ahogy a tekintetünk újra találkozott egy kis ideig.

- Muszáj eljönnöd. Mert hanem, az úgy is kitudódna, és csak te okoznál kárt magadnak – elhaladt mellettünk a srác, a fekete jármű felé, ami egészen idáig rávárt, úgy, hogy észre se vettem (?). - Ja, és még valami. Számíts arra, hogy többször fogsz egy héten látni, mint a tésztát, amit ma ettél.

*Napló

Ezzel véget ért a mai napom fénypontja, amikor is találkoztam NCT U-s Mark-kal, aki szerintem nem mindig egy ekkora görény, csak ha valamire megkérik őt, és úgy is tesz. Nem tudom, más lány biztos jól járt volna a helyembe, ha egy ilyen népszerű srác beleférkőzött volna a légkörébe. Egy kicsit visszagondolva, nem kérdeztem meg, hogy honnan tudja a számom, miért akar az SM engem, meg még sok ilyesmi… Majd pénteken megkérdezem tőle, ha már bizonyított ténynek felvetette, hogy úgy is ki fog derülni, hogy nem mentem el, gyűlöletes cikkek fogják ellepni a netet, „Hogy egy Pledis Trainee elutasította az SM-et”stb. Nem akarok rossz fény alatt feltüntetni senkit sem, ezért elmegyek, és harmadszorra elutasítom az ajánlatot, de várjunk már egy kicsit. Tényleg pénteket mondott volna? De hát akkor lesz megbeszélt randim Minghao-val is! Na, jó, valaki mondja már meg, hogy mit csináljak ilyen helyzetekbe?! Olyat nem tanultam még szövegbe, olyan cím alatt, hogy „Hogyan utasíts vissza egy srácot és randizz közben egy másikkal.” Na, mindegy, kitalálom majd, hogy rendezzem le az SM ügyet és tegyem boldoggá Minghao-t is. 

augusztus 31., szerda

Nem szeretnék fölösleges sorokat pazarolni arra, hogy megint reggeltől-estig mindent leírjak. Ehelyett most inkább a leglényegesebb dolgokról fogok mesélni. Ahogy sejtettem, Lee Mark ma is megkeresett ugyanarról a dologról, méghozzá a legjobb időben, ebédszünetben, hogy tájékoztasson arról, vagy inkább befolyásoljon egy csöppnyi siker nélkül. Az ebéd sem volt olyan finom, mint amilyen tegnap volt, feltehetőleg Mark folyamatos harsogása miatt. Melani-val, pedig már halálra untuk magunkat a hangos beszélés és a követői folytonos rikácsolásuk miatt. Legszívesebben figyelmen kívül hagytuk volna őt, nem úgy, mint mindenki más.

- Mark oppa, megmondtam már, a mai nap vagy 759-szer, hogy nem, nem megyek át az ügynökségedhez – hordtam le őt ismét, de hiába, nem tanul ez semmiből se. Tovább folytatta, amit elkezdett, annyira érthetetlen volt ebben a percben. Már-már le akartam ütni egy serpenyővel, de rájöttem, hogy se serpenyőm, se jogom nincs ehhez. Habár kérhetnék kölcsön a konyhás néniktől, amit csakis a jó cél érdekében tennék meg.

- Jó békén hagylak mára. Csak azt akartam, hogy tudd, az az „évnyitónak” hitt dolog, igazából felhívás volt arra, hogy az SM nagy ívben keresi a tehetségesebbnél is tündöklőbb előadóművészeket. Mondjuk ezt te biztos nem értetted, mert nem tudsz még ennyire koreaiul. Na, mindegy, ezért is próbálnak az én kedvembe járni, vagy a többiekébe, akik szintén velem együtt dolgoznak. Alig tudom lerázni őket – ecsetelte még el tovább, hogy már meg se hallottam, amiről szövegelt, csak a „blablablabla” hangzott már el a fejemben. Arrébb toltam a tálcám, hogy a fejemet ütögessem bele az asztalba, hátha, akkor már abbahagyja. Miután sikerült egy nagy dudort csinálni a homlokomon és már némileg fájt is, felegyenesedtem és szerintem utoljára, mielőtt elmennék, próbáltam legyengíteni az akaratos személyiségét.

- Tudod, hogy ennyire nem érdekel. És hé! Mikor mondtam, hogy ideülhetsz elém enni? Melani meg hova az égbe tűnt el? – néztem körbe a tágas helyiségbe, de nem szúrtam ki a barátnőmet. Az unnie-m itt hagyott ezzel a sráccal. - Ja, és még valami. Az egy dolog, hogy nem értek még olyan jól koreaiul, de akkor miért akarnátok pont engem a cégbe? Amúgy is, hogy találtatok rám? – tettem fel egy pár kérdést, amikről viszont szívesen hallgattam volna a válaszokat. Mark egy tapintatos mosolyt húzott az arcára, meg sem várva a reakciómat, azon nyomban belekezdett.

- Mert érdekelsz minket. Érdekesnek tartjuk azt, hogy egy kínain, japánon és thaiföldin kívüli ázsiait is debültátathassunk. Van kisugárzásod, személyiséged és a kinézeted is ott van. Egyszerűen tájékoztattak minket is a versenyről, amit mi visszautasítottunk. Viszont, a közönségtagjaiként felfigyeltünk emberekre. Rád is szemet vetettek – fejezte be itt. Nem mondott se többet, se kevesebbet.

- Köszönöm. Csak ennyit szerettem volna tudni. Viszlát – toltam ki a székem és azon nyomban felkaptam a tálcám, kivittem, majd kicsusszantam az ebédlőből. Vissza se néztem Markra, mert éreztem a tekintetét a hátamra szegeződve. Nem kötötte le sok minden a figyelmem, amit Mark mondott, csakis, amikor feltettem neki a kérdéseim. Minden bizonnyal én nem tudom azt megérteni, miért lenne ez jó a cégüknek, hisz már eleve sikeresek. Ott van nekik az SNSD, EXO, SHINEE, RED VELVET és most már az NCT is. Mihez kellene egy olyan lány, mint én, aki pillanatnyilag semmit nem tud még erről a világról? Vagy én is csak egy olyan gyakornok lennék ott, aki 5 évnél többet töltene ott, várva, hogy mikor fog színpadra lépni? Ezért nem akarok menni.

Vége lett az ebédszünetünknek és a diákok már csörtettek vissza a termekbe, amilyen gyorsan csak tudtak. Én is odatartottam, remélve, hogy Melani-t már ott találom a padjában ülni. Siettem a terem felé, mert nem szívesen akartam volna lemaradni az énekóráról. Épp, hogy beestem a terembe, már ki is tessékelt az oktatóm, Melani-val az oldalán. Kint a folyosón váltottunk egy pár szót.

- Sziasztok, lányok. Betelefonáltak az iskolába, hogy ma egész délután felmentést kaptatok az órákról, mivel behívattak titeket. Szedjétek össze a holmitokat és várakozzatok az iskola kapuja előtt – erre egymásra néztünk és mindketten bólintottunk. Szélsebesen bementünk a terembe és könnyűszerrel bedobtunk mindent a táskánkba. Meghajoltunk mielőtt elmentünk volna, azt követően trappolva a folyosókon, később le a lépcsőn, már kint is találtuk magunkat. A gimi olyan kihaltnak tűnt, így megnézve. Pedig csak órákon ült mindenki.

A már ismert fekete furgon kinyílt, belőle pedig Dino és Süsü (a kőkorszaki páros, tegnap elneveztük őket így), mosolygott ránk az üléseikből. Szájtátva néztem rájuk, ahogy megláttam őket, Melani meg már megint le „pabo”-zott, hogy mit álldogálok ott, üljek már be a kocsiba. Villámgyorsan észbe kaptam és bevágódtam az egyik ülésbe. Még mindig kissé ütemet vesztett az agyam, mert kimaradt belőle a „miért is vagyunk most itt” részlete.

- Miért vagyunk itt? – kérdezgettem valamelyikkőjüket, válaszra számítva. Sokáig csak a némaság uralkodott a kocsiban, amikor aztán Dino szólalt meg.

- Biztos valami fontos lehet – felelt egyszerűséggel. Itt abba is hagytam a témát. Kicsit féltem attól, hogy miért megyünk, mind négyen a tudom is, hogy hova. A sok gondolatom kikészített, kényszerítve, hogy kikapcsoljam egy kicsit magam. Szundi üzemmódba kapcsoltam.

Kevesebb, mint háromnegyed óra alatt, már az ügynökség épületéhez is értünk, amire Süsü ébresztett rá, vagy ébresztett fel, hogy le kell szállnom. Kicsatoltam az övem, bal tenyerem a szám elé helyezve sóhajtoztam. Nem kellett sok ideig gondolkodnom, hogy tudjam, a fiúk edzőtermébe kell sétálnunk, kísérő nélkül. Dino ajtót nyitott, mire a maradnék 12 tag, plusz 11 lány várt már ránk. Az egyik lány természetesen Eunsoo volt, aki vigyorogva integetett nekünk. De még mielőtt odamentünk volna hozzá, a kíváncsi énem megint nem tudta befogni a száját. Megálltam a fal mellett, így mindenkire rátudtam nézni.

- Valaki, adjon már valami magyarázatot! – mondtam, kissé hisztérikusan, amit egyáltalán nem ilyennek szántam, de végül így sikerült. Mindannyian valakire néztek, de végül Hoshi szólalt meg legelőször, aki elmagyarázta mindenkinek a dolgokat.

- Kezdjük azt, hogy köszi, hogy eljöttetek mind. Mindenkit összehívtam, mert szükségem volt 13 lányra, mert hát 13 tag van – hagyta egy picit abba, mert sikerült beleröhögnie. - Azért vagyunk most mind itt, hogy egy közös táncot adjunk elő a szeptember 15-i Chuseok fesztiválon, amire meghívott minket a Music Core egy különleges fellépéshez. Így hát körbekérdeztem mindenkitől a cégben, hogy engedélyezik-e, hogy a lány gyakornokok is részt vegyenek, mint háttértáncosok, ők pedig mind beleegyeztek. Ezért itt vagytok ti hárman és a Pledis lányok. A koreográfiát ezúttal is rám bízták, így arra gondoltam, hogy ez csoportos és páros munka lesz legfőképpen. Hetente háromszor lesz közös gyakorlásunk, amikor is együtt tanuljuk meg a táncot. Ez után jön az, hogy nektek, saját magatoknak kell kitalálni egy nagyon rövid táncot, aminek nem szabad meghaladnia a 20 másodpercet.  A koreográfiát, stílust, nektek kell személyre szabnotok, aminek minél jobban passzolnia kell a zenéhez és a témához is. Mivel már megbeszéltük a többiekkel, hogy ki kivel lesz, ezért mondom is, hogy ti kikkel lesztek – folytatta tovább Hoshi. Nekem már tisztára nedves volt a tenyerem, ha arra gondolok, hogy engem kivel osztott be. - Dino, te Siyeon-nal leszel, mutatott egy magas lányra, akit eddig csak videókba láttam. - Melani, te Seungkwan-nal leszel – ejtette ki ezt a nevet, én pedig vigyorogva Melani-ra néztem, aki csak mosolygott maga elé. Odasétált Seungkwan-hoz, így vele társalgott tovább. Most láttam így először őket „kettesben”, de nagyon természetesnek tűntek nekem.   - Lilly, te Joshua-val leszel – nyeltem félre, amiért majdnem sikerült megfulladnom, de nem köhögtem fel. Nehogy valaki még odajöjjön hozzám, hogy aggódjon értem. Újból átgondoltam azt, hogy Hoshi Joshua nevét mondta ki. Ilyenkor nem azt kéne, hogy le kéne esnie egy kőnek a szívemből? Akkor miért érzem, hogy most már kettő is nehezedik a szívemen? Mindenesettre odatipegtem én is a partnerem mellé, ahogy azt másik is tették, továbbra is remegő szívvel. Amikor is Joshua lepillantott rám és beszédhez nyitotta a száját. Az üvegbe zárt lepkék, mint kiszálltak a gyomromból.

- Rég találkoztunk – mondta egyből Joshua, mire felkaptam a fejem és az arcára néztem. Ismét pillantást cseréltünk egymással. Olyan régen volt már, hogy ilyen közelről halhattam a hangját, hogy bezsongtam már tőle. Amilyen gyengéd hangja van, annyira kábít el minden alkalommal. Valószínűleg észre se vettem a körülöttünk levő zajt, csak a kettőnk hangját. Képes voltam mindent kizárni körülöttem.

- Hogy vagy mostanában? – kérdeztem jó szándékkal, mivel nagyon érdekelt a hogyan léte, már hetek óta. Ötvenszer elképzeltem már, hogy hogyan fogunk mi ketten találkozni, de semelyik verzió sem ért fel ahhoz, ami a valóságban történt igazából.

- Meg vagyok. És te? Milyen az új suli? – érdekes, hogy egyből az iskola témát hozza fel. Mindenesetre, ha már kérdezett, válaszolok.

- Szintén. Nem olyan, mint amit megszoktam. Más, mint otthon, de biztos meg fogom szokni. Amúgy, nagyon sokat gondoltam rátok, hogy mit is csinálhattok mindennap.

- Csak a szokásos. Oh, hallottam, hogy összefutottak Wonwoo-val a boltban. A fiúk kérdésekkel bombázták őt, mert mindegyikük tudni akarta, hogy vagy. Amióta már nem lakunk együtt, kezd úgy nézni, hogy hiányzol nekik. Nekem is hiányoztál – S.O.S, morzejeleket küldtem akkor  Melani és Eunsoo irányába, akik biztos nem vették az adást, hogy a szívem bármelyik pillanatban ki ugorhatott a helyéről. De, mit is tudtak ők erről? Nem ismerték az érzéseim iránta.

- Mindenki, álljatok be oda, ahova mutatok, utána kezdünk is! Ne lazsáljatok! – Hoshi törte meg itt a beszélgetésünket, hogy mindenki a helyére tudjon állítani. Egy sorban elhelyezkedett 4 páros, így 3 sort alkottunk összesen. Mi Joshuával középsősor szélén álltunk, kis távolságot tartva egymástól, vártunk, hogy mindenki a helyén legyen. De félelmetes, hogy ilyen közelről halhattam a levegővételét. Féltem sokáig ránézni, ezért csak lopva pillantgattam rá, amikor csak tudtam.

Hoshi-nak sikerült mindenkit a helyére állítania, így el is kezdődött az, hogy mindkét fél a partnerével fordult szemtől-szembe. Minkyeong-gal együtt bemutatták a legelső lépéseket, miszerint a partnerünkkel együtt, kéz a kézben tettünk előre két lépést, majd vissza hátra és megfordította a lányt. Ez elsőre nem is tűnt olyan nehéznek, de amikor engem fordított meg Joshua, sikerült elcsúsznom a fránya cipőmmel, így majdnem földre estem. Viszont a hátam sose ért földet, helyette Joshua másik karjával támasztotta meg a hátam. Ismét kinyitottam a szemem, azonban éreztem a lassan vörössé váló arcomat égni a zárt helyiségben. Gyorsan talpra álltam és így folytatódott tovább.

- Emlékszel még, amikor a parton fogadást kötöttünk? – mondta, épp akkor, amikor a jobb keze derekamon pihent. Hogyne emlékeznék. Minden vele töltött percre emlékszem.

- Igen, emlékszek rá.

- Arra is, hogy azt kell csinálnod, amit mondok? – biccentettem gyorsan, nehogy elrontsam a következő mozdulatot is.

- Helyes. Találkozzunk minden olyan hétvégén, amikor írok neked. Kezdve ezzel a héttel. Ráérsz, ugye? – düllesztettem ki a szemeimet. Ez nagyon meglepett, főleg így, hogy maximálisan koncentrálok, viszont mi mást mondhattam volna? Hogy erre vártam már régóta? A hős szerelmes énem biztos ezt mondaná.

- P-persze - kezdtem el dadogva mondani, amikor is levettem a tekintetemet róla, hogy baloldalra nézzek, nehogy véletlenül is félre lépjek.

- Csak mert tudom, hogy mások nem fognak téged egyedül hagyni a városban kirándulni, ezért leszek a kísérőd. Sok dolgot akarok neked megmutatni, amiket sokan, kevesen, vagy csak én ismerek – nézett bele a szemembe, amilyen mélyen csak tudott. A hihetetlenül gyönyörű mosolya, még mindig káprázatos volt, amikor is a nevetőráncai is az arcára futnak. Most az a rész jött, hogy elengedjük egymás kezét, hogy két oldalra csússzunk. És utána vissza, mindkét kezünk egymásba fonta egymást. Éreztem a hatalmas kezét, ami az én kezemet szorította.

- Joshua – hangoztattam a nevét halkan.

- Igen?

- Csak el akartam mondani, hogy szeret….. – és most megállítottam magam, mielőtt hülyeséget mondtam volna. - Hogy szeretem azt a számot, amit a múltkor lejátszottál nekem. Lejátszod majd még egyszer?

- Persze, bármikor – felelte Joshua, így remélhetőleg már tudja, hogy szeretem a zenéit. De most annyira, nem tudom, megverném magamat, amiért a szívem vallomást akar tenni, de az agyam nem hagyja őt. Nincs még itt az ideje, hogy megismerje az érzéseimet. Szeretném ennél is jobban megismerni őt. Le akarom rombolni a láthatatlan falat köztünk, ami megakadályoz minket.

Az élet egy hosszú tánc, amiben kitartónak kell lennünk.

IU - Hold My Hand

https://www.youtube.com/watch?v=Ay7RzSN1jio

Ebben az érzésben részesülsz 

Remegsz legbelül

Meddig fogsz csak lopva rám nézni?

Mondd el nekem az érzéseidet

Úgy értem, hagyd abba a színlelést, hogy nem tudsz semmit 

Csupán, tedd azt, amit a szíved mond neked

Fogd meg most a kezem

Siess, és fogd meg a kezem

Minden alkalommal, amikor éppenséggel elfordítom a fejem

Elkapom a pillantásod

Néhány éjszakán át

Továbbra is megjelensz az álmaimban, egész éjjel

Hogy fájdalmat okozz nekem

Itt, az összes üres hely közül

Azt választod ki, amelyik pont mellettem van

Anélkül, hogy észrevenném

Ez a bolond kacagás kitörni készül belőlem, és ez mosolyt csalt az arcomra

Nos, azt hiszem, befejeztem a szövegelést

Nem kéne egy kis beszélgetésbe kezdetünk, akkor?

Ebben az érzésben részesülsz 

Remegsz legbelül

Meddig fogsz csak lopva rám nézni?

Mondd el nekem az érzéseidet

Úgy értem, hagyd abba a színlelést, hogy nem tudsz semmit

Csupán, tedd azt, amit a szíved mond neked

Fogd meg most a kezem

Amikor a telefonom csörög

A szívem mellkasomba süllyed

Oh, anélkül, hogy észrevettem, mielőtt tudtam volna

Amilyen csintalanul beszélsz

Szeretném hallani a hangod, újra és újra

Mit kellene tennem? (Messziről jössz errefelé)

Találkozik a tekintetünk

Meddig fogsz úgy tenni, mintha semmiről nem tudnál?

Ez szerelem,

Ez az, közted és kösztem

Nagyon kedvellek

Annyira, hogy nem bírom már tovább

Elég legyen ebből

Nem kell minden másra gondolnod

Csupán tedd azt, amit a szíved mond neked

Ebben az érzésben részesülsz 

Remegsz legbelül

Meddig fogsz csak lopva rám nézni? 

Mondd el nekem az érzéseidet

Úgy értem, hagyd abba a színlelést, hogy nem tudsz semmit 

Csupán, tedd azt, amit a szíved mond neked

15. fejezet: Vissza a suliba! Rám talált a szerelem!

augusztus 28., vasárnap

*Napló

Van egy bizonyos igazság, amivel mindenki szembe néz, akár akarjuk, akár nem. Egyszer minden véget ér. Mennyire vártam már ezt a napot, de sose szerettem, ha valami hamar véget ér. Augusztus 28-a, a nyár utolsó napja. Olyan, mint a kedvenc sorozatod befejező része, vagy egy nagyszerű könyv utolsó lapja, vagy még rosszabb, egy fájdalmas búcsú. Ez a befejezés elkerülhetetlen volt ezúttal is. A távkapcsoló után nyúlsz, kikapcsolod a televíziót és becsukod a hihetetlen jó könyvet. A mai nap is valami hasonló volt. Ma búcsút intek mindennek, ami a nyár alatt történt, mindennek, ami a komfort zónámhoz tartozott. Tovább lépek, az életem egy újszakaszába, egy teljesen friss évszakba. Mégse jelentette ez azt, hogy végképp elmegyek. Mégis úgy gondoltam, lesznek olyan emberek, akik az életem részei maradnak, s nem mennek.

Beköltözésünket követő napokon, az élet, mintha csak úgy felpezsdült volna. Egyrészt azért, mert régen voltam ennyi lány társaságában külföldre költözésem óta. Amúgy is, szerintem egész jót tett a mindennapi hangulatomon. A kollégiumunk egy apró apartman volt, de mi négyen simán elfértünk benne. Egy fürdőszoba, egy hálószoba két franciaággyal, és egy nappali egybekötve a konyhával. Leginkább az egy fürdőszobával volt baj, mert a lányok köztük Jázmin és Melani, nagyon hosszan fürödtek. Ezért is futottuk versenyt minden alkalommal a fürdőért. Rendszerint mi főztünk magunkra, mert nem igazán szoktunk kimozdulni vagy rendelni. (Időnk és annyi pénzünk se volt). Általában együtt mentünk el a sarki közértbe, ahol két órát is elidőzítettünk a folytonos kajaszelektáláson, mert szinte mind a négyünk csak úgy dobálta a zacskókat, konzerveket és dobozokat a bevásárlókocsiba. Az egyik ilyet akart, másik olyat akart, az meg túl drága volt. Amikor pedig már mindent kifizettünk, eszébe jut valakinek, hogy valamit kifelejtettünk, ezért megyünk vissza újból. Én és Eunsoo unnie szoktunk főzni magyar fogásokat, amíg Melaniék isteni sütiket, desszerteket készítettek. Mindet kivisszük az ebédlő asztalunkhoz és együtt megvacsorázunk mind a négyen. Általában nagyon sokat beszélünk, mindig szóba hozva a szembe levő szomszédjainkat. Ezekbe a témákba annyira, nem szoktam bekapcsolódni. Jobban szerettem csendben enni. Na meg persze, az a típus voltam, aki meghallgatja az embereket. Ezután mindenki megy a saját dolgára. Én naplót írok ezután, ez a napom fénypontja, mert végre egyedül lehetek a gondolataimmal a kis szerény világomban. Macbookommal az ölemben írok a személyes naplómba, néha ez hosszú, bagolyórákig is eltarthatott, annyi mesélni valóm szokott lenni a nap végén. Melani, Eunsoo és Jázmin pizsamában bújnak bele az ágyukba e késői órákban. Mellettem Jázmin alszik, aki minden este jó éjszakátot kíván és egy „Ne maradj fent túl sokáig te babzsák bagoly”-lyal már mélyen alussza az igazak álmát. Egy tompa lámpa fénye mellett, gépeltem le a gondolataimat.

Ez a másik legjobb dolog, ami velem történt amióta Koreába kerültem. Találkoztam 3 csodás lánnyal, akikkel a véletlen hozott össze. Vagy a véletlent nevezzem ezúttal Mrs. Kim-nek? Elég érdekes, hogy minden mögött ő áll. Nem csalódtam a menedzseremben ezúttal se. Ők most már nem csak a barátaim, a testvérem, de most már egy négytagú család is vagyunk. Reggeltől estig együtt edzettünk a cégünk gyakorlótermében kifulladásig. (Kivéve Süsü-t, mert hát ő menedzser volt, ő rendszerint csak megfigyelt minket és kikértük a tanácsát. Ha pedig nem volt itt, az azt jelentette, hogy képzésen volt) Eunsoo mesélt arról, hogyan kezelték őt a Loen-nél, milyen órákat vett, sőt, még eredetileg színészetet is tanult a sunbae-itől. Nem mellesleg szerepelt már egy webdrámában, mint mellékszereplő, amit feltétlenül meg kell majd néznem később. Emellett Melani, hivatásos rapper, barátságos kapcsolatot ápolt Bobby-val és nem egyszer volt Bigbang és 2ne1 koncerten. Elmondta nekünk azt is, hogy elszalasztott egy esélyt, hogy a nyilvánosan is megismerhessék őt debütálása előtt. A főnöke, kijelentette, hogy csak is egy gyakornok szerepelhet az Unpretty Rapstar 2. évadjában, de csak az mehet, aki előtte legyőzi ellenfelét. Ezért a címért Melani és Moon Sua versengtek, napokig villámokat szóró szemekkel fürkészték egymást, de a végén Melani alulmaradt. A mai napig is szeretne abban a Show-ban szerepelni, mi pedig reméljük, hogy ezúttal sikerülni fog majd neki. Ez viszont nem rontott semennyit közte és az Unnie-ja kapcsolata között, habár Melani érzései mindig ilyen nyíltak voltak a bizonyítási vágya miatt. Szinte elképedve ültem előttük mindenalkalommal, hallgatva a temérdeknyi mesélni valójukat. Olyan sok érdekes dolog történt velük a gyakornoki éveik alatt, amikről más ember csak álmodni volt képes. Ehhez képest az én „gyakornoki időm” egy nagy vicc volt. Szerintem ebben a percekben kerültünk még inkább közelebb egymáshoz, míg gyakorlás közben hangolódtunk össze igazán. Az igazat megvallva nem sokat meséltem nekik se magamról, se a múltamról, csak arról, amiről kérdeztek. Süsü sem sokat mesélt magáról, mi inkább hallgattunk és egymás gondolatában olvastunk. Talán egy kicsit még mindig közelebb érzem magam Süsü-höz, mint kettőjükhöz. Nem, nem azért, mert nem bíztam meg bennük. Egyszerűen Süsü-t régebb óta ismerem, szóval ez normális egyelőre. Ami velem és a 17 tagjait illeti, részleteket osztottam csak meg, mint például a közös nyaralás, fellépés, kivéve szerelmi részét. Még Süsünek sem igazán mondtam sokat, akiben olyannyira megbíztam, de most haboztam kitárni a szívem. Semelyiküket sem akarom beavatni a témába, hogy van egy mániákus szeretőm és egy tag, akit pedig én szeretek.

Úgy gondoltam, még azon a bizonyos estén, amikor beköltöztünk mind a 17-en, hogy ezzel képes leszek lecsillapítani az érzéseimet iránta, viszont ez közel sem így volt. Több mint egy hete nem láttam őt se hazajárni, se az ügynökség folyosóin botorkálni. Mintha a közös kötelék, ha hívhatom így, egy időre kettévált volna. Ez pedig azt eredményezte, hogy még jobban látni akartam őt. Hiányzott. Kimondhatatlanul hiányzott. Feltehetőleg ő hiányzott, hogy a napjaim szebben és eredményesebben teljenek el. Kezdem úgy érezni, hogy nélküle nem is vagyok az a vidám és energikus lány, amilyennek az emberek megismernek első találkozásunk alkalmából. Minden éjjel, szemeim lehunyása előtt, az ő arcképe lebeg előttem, ahogy próbálok visszagondolni az aznapi teendőimre. Az addigi üres fejemet kérdések lepik el holléte és mivolta miatt. Jobban meg akartam ismerni őt, tudni minden mozdulatát, gondolatát és érzelmeit. Mit csinált ma? Mit evett? Ugye, megint keményen dolgozik, igaz? De nem csak ő, hanem az egész csapat, felszívódott kámfor módjára. Nekik is hivatalosan véget ért a nyári szünet, de amíg én gímibe készülök, ők 24/7-be munkájukat végzik. Minden jel arra utal, hogy egy teljesen új albummal készülnek visszatérni ezúttal is. Ez az egyetlen magyarázat arra, ha egy banda hosszabb időre is felszívódik. Bárhogyan is, a lényeg, hogy ekkor hajszolják túl magukat a legeslegjobban. Egyik este Melani mesélt arról, amikor a sunbae-i, az IKON egy egész hónapig, mintha nyomuk veszett volna. De nem olyan értelemben, hogy nem jártak be, inkább hogy elzárkóztak a külvilágtól egy számunkra hosszú, de nekik rövid időre. Bízom benne, hogy ezúttal is nagy siker jön el hozzájuk. Azt mondják, hogy a Seventeen-nek nagyon jó, sikeres jövőt jósolnak. Mint zenészek, akik saját maguk komponálják dalaikat és táncukat. Tény, ez különleges adottságnak minősült. Még így is sokan alábecsülik a bandát és fandomukat. Számtalanszor választották ki őket Music Show nyertes jelöltnek, még se nyertek eddig sose. Hiába mondja a csapatból leginkább Woozi, hogy nekik nem a győzelem számít. Ezzel csak megpróbál egy hazugságot beetetni velünk. Mint formális rajongó, olyan jól tudom az igazságot. Ő is örülne a győzelemnek, amit annyira megérdemelnek.

Apropó, ha már álmokról beszélünk, nekem kettő is van. Úgy ragyogni, szárnyalni, mint a csillagok, egy nehéz célommá vált. A siker útját hosszú és görbe utak fedik körbe, amiket a döntéseink befolyásolnak. Mondják azt, hogy csak egyet választhatunk a megszámolhatatlan lehetőség közül. Én viszont a többi utat is szeretném megtapasztalni. A másik egyben a mostani főcélom, könnyűnek tűnhet, de miatta született az első álmom. Elérni, hogy az a személy, akit szeretek viszont szeressen, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Megpróbálhatom eltitkolni, elrejteni valahol mélyen belül, csak a tüskék ne szúrnának ennyire minden alkalommal. Még ha csak egy kicsit is rágondolok, egyszerre kerít hatalmába a gyönyör és a kín. Tudtom nélkül mosolyodom el. Ámbár elalvás előtt is a fehér plafont szemlélem, nap, mint nap álmatlanság nyomja el lelkem. A hold félhomálya megvilágítja könnyes arcomat, ami a szívem hasogatásából adódik. Egyedül érzem magam az éj jövetelével.

Ideje kikapcsolnom a gépet, mert észre se vettem, hogy már hajnali 1 volt és 5 óra múlva fel is kell kelnem.

augusztus 29., hétfő

Pontban 6 órakor, a reggeli ébresztő szólalt meg bal oldalamon, csöngve bal fülemnek. Még becsukott szememmel, kapcsoltam ki és egyből újra elnyomott az álmosság. Jobban mondva elpróbált, ha Süsü nem kelt fel engem rögvest azután.

- Lilly! Keljél már fel! - ordította a fülembe Süsü, aki már teljesen józan volt ez időben, amíg én még mindig csak csukott szemmel nyöszörögtem neki bágyadtan.

- Csak még egy kicsit hadd aludjak! - nyavalyogtam továbbra is. Másik oldalra fordultam, s próbáltam ismét álomba csöppenteni magam. Erre a szólásra, Süsü kihúzta alólam a takarót, én pedig már csak egy jajgatásra keltem fel. A hátam a puha ágy helyett, a kemény padlót súrolta és ütötte be.

- Végre! Siess, öltözz fel és gyere enni. Csak nem késel el a legelső nap! - aggodalmaskodott viselkedésem miatt. Kissé dühösen talpra álltam és megcéloztam a fürdőszobát. Rutinosan kezet mostam, mielőtt megmostam volna az arcom és a kedvenc Colgate fogkrémemmel fogat mostam. Mint mindig, jól megnéztem, hogy a hajam nem áll-e szanaszét, vagy nem jött ki-e pattanásom. De szerencsére nem vettem észre magamon semmi furát. Kiköptem a fogkrémet a csapba, jól kiöblítettem a szám, majd mentem is vissza átöltözni. Felakasztva, a sárga felső, hatalmas masnival a nyakán, fekete szoknyával ott lógott, már tegnap este előkészítve. Gyorsan felöltöztem, ugyanakkor mindent a helyére tettem. Talán még az összes ránc is eltűnt az egyenruhámról, annyira elsimítottam mindenhol. Lábaimat belecsúsztattam az alacsony szárú fekete Conversem-be, utána nyúltam is a hajkefe után. Hétköznap nem szoktam nagyon sok mindent művelni a hajammal. Vagy kiengedve hagyom, vagy felfogom, vagy kontyba rakom. Mondjuk, az utóbbi kettőtől egy idő után fájni kezd a fejem, vagy szerintem a hajhagymáim, ezért hagyom természetesen. Becsaptam a szoba ajtaját, siettem is reggelizni a többiekhez, majd leültem Melani mellé.

- Jó reggelt - köszöntem a 3 idősebb lakónak, akik egy mosollyal nyugtáztak. Kivéve Melani-t, mert úgy látszott, hogy ő is szívesebben aludt volna még tovább, mint ahogy én is.

- Lekváros kenyeret vagy rántottát? - Eunsoo már nagyon meg akarta tömni a bendőmet valamivel, ami szerinte „tápláló” és finom lehet. Kivételesen, ma ő kelt fel először, hogy a legelső napunk jól teljen el reggel, mert amúgy ő aludt volna a legtovább, ameddig csak lehetett volna. Amúgy is, neki nem kellett mennie az egyetemére, ahova járt, ezért is marad csak ő gyakorolni. Elmondása szerint, csak jövő héttől kezdődik el ott a tanítás.

- A kenyér elég lesz - nekem adott két barna pirítóst, én pedig eperlekvárral kentem meg. Számhoz emelve vándorolt el a tekintetem arcról arca. Süsü szalonnát és rántottát evett, Melani csak gyümölcsöt evett, Eunsoo pedig már rég befejezte az evést előttünk.

- Izgulsz? - fordult felém Süsü, amíg letette villáját.

- Picit - halkan, sziszegve mondtam.

- Nem kell izgulnod, tetszeni fogsz másoknak - csatlakozott Eunsoo is a témába, ha már semmi más dolga nem akadt.

- De itt nem az a baj, hogy tetszek-e másoknak vagy sem, csak simán izgulok, mert hát mégis csak egy koreai suliba megyek - kezdtem el már reggel akadékoskodni másokkal.

- Mindenesetre, érezzétek majd jól magatokat - küldött felénk egy bíztató mosolyt Eunsoo. - Ja és Lilly. Megint mindenhol csak a te hajadat látom. Tényleg venned kéne egy másik sampont, amitől nem hullik ennyire a hajad - oh igen. Az utóbbi időben egyre többet hullik a hajam, mindenhol elhagyok egy pár szálat. Szerencse, hogy még van haj a fejemen és nem kezdtem el kopaszodni. Tudom jól, hogy ez egyrészt a stressztől, másrészt a vitaminhiány miatt van. Meg még a sampon is felbujtó lehet.

- Oké, suli után beugrok a boltba - kitoltam a székem, majd indultam is lefelé Süsüvel és Melanival.

Mihelyst kiléptünk az ajtóból, megérkezett a kocsi, ami elviszi mind a hármunkat mostantól minden reggel, ugyanabban az időben. Annyi különbséggel, miszerint Süsü nem fog egy gimibe járni velünk. Elképzelései szerint, ő nem a tehetsége miatt van velünk, hanem esze miatt. Pár ilyen megszólalása miatt, legszívesebben megütöttem volna, hisz már jó pontnak számított, hogy tudott profin zongorázni. Nem mellesleg a mi Dinonk kerületi iskolájába fog járni, ami nincs olyannyira messze innen. El se tudom képzelni, mennyire meg fog lepődni, amikor Süsüt mindennap valahol botorkálni látja majd. De ha már Dino-t említettük meg, ő épphogy kiesett a túloldalon levő kollégiumból, majd bevágta magát az előttünk levő ülésre, így már indulásra készen voltunk.

- Jó reggelt Dino oppa - néztem rá, kicsit feszülten. Sok idő telt el, amióta utoljára láttam őt. Mintha egy kicsit lefogyott volna, látszott is arcán, ami nem a megszokott kerek arcot mutatta.

- Nektek is jó reggelt. Hogy vagytok? - kérdte udvariasságból Dino, ha már 3 lány ült mögötte és mindhármunk őt szemlélte. Apró csönd után, már válaszhoz nyitottam volna a szám, amíg Melani-t nem hallottam meg.

- Jól vagyunk - válaszolt helyettünk is Melani, aki néhol még álomba borult volna.

- Azt hallottam, hogy a SOPA-ba fogtok járni. Ügyesek vagytok, hogy sikerült bejutnotok oda - dicsért meg minket a most legidősebb tag köztünk. Olyan 1 hét telhetett el, amióta én és Melani, csak mi ketten elmentünk letenni egy interjút a Szöuli előadó művészeti iskolába, rövidítve SOPA. Mivel évközben jöttünk át, mert hát a Dél-Koreai oktatás szerint, pont a második félév alatt zajlott ez, ezért csak mi ketten voltunk ott. Hasonló volt egy meghallgatáshoz, de már ott megmondták a felvételünket. Helyben megkaptuk az egyenruháinkat, később postán küldték el a belépőnket. Nem telt el olyan nap, hogy ne pillantottam volna egyszer se a belépőkártyámra vagy egyenruhámra. Álmodoztam az iskolaéveimről, a bizonyos arany hármas évről. Valahogy a gimis éveket képzeltem el annak az időszaknak, amikor végre „elkezdünk úgy igazán élni”.

- Mármint csak én és Melani. Süsü nem - fordítottam tekintetem Süsü-re, aki az ablakból nézett kifelé, a besötétített ablakon át, az utcákra. Tetette jelenlétét. Próbált úgy tenni, mintha nem lett volna jelen.

- Tessék? Ez akkor azt jelenti, hogy ő egy gimibe fog járni velem? - bólintottam felé. - Ez tök jó. És melyik osztályba megy? - folytatta a témát, most már róla, ezért is böktem meg a könyökömmel, hogy válaszoljon ő helyettem, sőt még oda pisszegtem neki.

- Elsős leszek, egy évvel alattad vagyok - Süsü nem nézett Dino szemeibe. Éreztem mellette, hogy füstöl a melegtől, ezért itt abbahagytuk a témát róla. Én csak halkan kuncogtam, annyira zavarba jött. Nem sokszor látni Süsüt ilyen helyzetben. 

Leszállt Süsü és Dino is, ezzel búcsút intve tőlünk egészen ma estig. Észre se vettem, Melani az ablaknak dőlve aludt már. Halkan aludt, csak a lélegzetét lehetet hallani. Hagytam, hogy kipihenje magát, ezért is tettem bele füleimbe fülhallgatóimat, ami egy nagyon rövid ideig, elterelte a figyelmem a külvilágtól, megsemmisítve feltörekvő érzéseimet, s elvonva gondolataimat.

Az évnyitó ünnepély alatt, mindketten leghátul álltunk, ahol senki az égvilágon nem tudna minket észrevenni. Még úgy is, hogy Melani magasnak számított, se nagyon tűntünk ki a tömegből, annyian voltak ebben a nagy teremben. Nem csak tehetséges diákokról volt híres ez az iskola, hanem már meglevő énekeseiről és színészeiről is. Összevissza fordítva a fejem, sok híres embert sikerült észrevennem, köztünk a lelátóról Seungkwan-t is Minghao-t, akik már egy ideje jeleket küldözgettek felém. Intettem nekik, egy olyan hétköznapi „szia-t”, Seungkwan pedig hatalmas szájjal eltátogott egy „ezután találkozzunk”-ot, amit szájról sikerült csak leolvasnom. Bólintással jeleztem azt, hogy „vettem az adást”, amit ő ezután csak leintett. Ellenben Minghao-val, aki továbbra is közvetlenül kereste a tekintetemet, szemébe néztem, s láttam, ahogy egy édes mosoly terült arcára. Amit nem tudtam visszafogni, ok nélkül mosolyodtam el én is. Nem tudtam nem észrevenni, hogy bár én a beszédet hallgatom, ő oldalról rám szegezte tekintetét. Ezért is pillantgattam az ő irányába, percenként.

Vége lett az irgalmatlanul hosszú beszédnek, utána kint találkoztunk a két fiúval, ahogy már azelőtt megbeszéltük 5 méterről.

- Sziasztok, fiúk - üdvözöltem őket barátságosan, mint akikkel már régóta barátok lettünk volna. Mert így volt.

- Rég beszéltünk, hogy vagytok? - válaszolt Seungkwan, ahogy kezével takarta egyenesen szemébe sütött napot.

- Megvagyunk. Na és ti? - érdeklődtem irántuk is. Egy jó idő eltelt, utolsó beszélgetésünk óta.

- Csak a szokásos. Gyakorlás, dolgozás és így tovább - zárta le a témát Seungkwan. Észre se vettem, hogy Melani eltűnt mellőlem. Ide-oda fordultam, hogy megtaláljam. Nem kellett sokat keresnem, jobb oldalt volt egy kisebb tömeg köré gyűlve, akik kíváncsian tettek fel neki jó néhány kérdést. Pillantásom, ezúttal is találkozott Minghaoé-val, ami ezúttal nem állt meg ennyinél. Seungkwan-t kicsivel félrelökve elém lépett és egy ölelést osztott meg velem. Futótűzként tört elő belőlem a zavarodottság és a vörös szín arcomra. Próbáltam elhebegni, hogy még is miért, de egyszerűen nem is tudtam kinyitni a számat. Nem foglalkozott a szempárokkal, akik minket figyeltek, halkan fülembe súgott valamit, ahogy kezét gyengéden derekam köré fonta.

- Kérlek, találkozzunk pénteken - hangján hallatszott, hogy nagyon szerette volna, ezt a kis találkát. Egyszerre nem is tudtam, mit mondjak. De ahogy elengedett és barna szemeivel rám nézett, nem tudtam neki nemet mondani.

- Rendben - futott ki belőlem ez a szó, amiért ismét mosoly húzódott arcára.

- A lakásod előtt fogok várni 8-kor - ezzel egy időben hátrafordult, Seungkwan-nal együtt sétáltak ki az iskolakapujából, minthogyha semmi nem történt volna és, hogy csak vendégek voltak. Ámbár ennek a vendégnek, sikerült bekopognia a szívembe. Úgy ejtett egy pillanatig varázsának rabjává. Továbbra is őt bámultam, ahogy a figurája egyre jobban eltávolodott.

- Lilly! - pofozgatott két oldalról is Melani, ahogy próbált észhez téríteni.

- Mi-mi az? - szólaltam meg végre, miközben mindkét arcomat fogtam, nehogy tovább pofozzon. Már-már éreztem, ahogy a kezei nyomott hagytak.

- Pabo! Nem hallottad a csengőt? - mutatott a nagy óra felé, aminek mutatója már picivel meghaladta a 11-et.

- Egy kicsit sem - csóváltam meg a fejem. - És amúgy ne hívj pabo-nak - folytattam, miközben már az iskola felé tartottunk. Melani gyorsan megpöckölte az orromat, ami egy pindurnyit fájt.

- Nem tehetek róla, ha egyszer egy pabo vagy - majd halkan nevetve berontottunk az osztályba.

https://www.youtube.com/watch?v=woI_85WuMHM

[Dino Pov]

Kiszálltunk a buszból, utána mindketten szétváltunk. Szerettem volna útbaigazítani őt, de nem volt erre nagyon szükség. Magától megtalált mindent. Nem is láttam őt ez alatt a pár óra alatt. Csak a teremben voltam a többi barátommal, akiket nyár óta nem láttam, szóval jó volt velük egy kicsit beszélni. De valahogy aggódtam miatta. Még csak az igazi nevét se tudtam megkérdezni. Na, majd később. 

Szokásosan álltunk sorba az ebédért, én pedig ugyanúgy azt az előételt vettem el, amit eddig is szoktam. Kihaladva a sorból, megláttam őt, aki egyedül ült az ablak melletti asztalnál. Úgy tűnt messziről, hogy csak az ételét turkálta. Odamegyek hozzá.

- Szia, megint - köszöntem neki ma már másodszor, ahogy letettem a tálcámat elé. Felnézett rám barna szemeivel és viszonozta a köszönésem.

- Szia Dino oppa - ejtette ki azt a nevemet, amin mostanában mindenki szólít.

- Csak hívj Chan-nak. És téged hogy hívnak? - fordította tányérjáról a tekintetét ismét felém.

- Young Ja, de Süsünek szoktak becézni - válaszolt lehajtott fejjel, ahogy ivott egy pohár vizet. Hirtelen egyenesen a szemeimbe nézett, amitől egy kicsit megijedtem.

- Mi lesz a Süsüből ha megfőzik? - tett fel egy elég érdekes kérdés, amit nem értettem. Ezért csöndbe maradtam. 

- Zöldbabfőzelék - ejtette ki ezt a szót, amitől sikerült megnevetetnie engem. Így jobban megnézve, nagyon vidám lánynak tűnik. Így tovább beszélgettünk, miközben már rendesen tudta enni az ebédjét. Látszik, hogy sikerült felvidítanom őt.

[Dino Pov End]

- Ahh, olyan hosszú volt a nap - sóhajtoztam, miután Melani-val leszálltunk a buszról és indultunk hazafele.

- Csodálkozol? Nem neked kellett mindenkit lekoptatnod magadról – igaz is. Ma teljesen körül lengték Melani-t a diákok, hogy alig tudtunk beszélni iskolán belül.

- De nem értem, hogy hogyan ismerhetnek téged, ha még csak nem is adott ki rólad a YG sok információt…

- Gyakorlás közbeni videók, háttértáncos fellépéseken és videókban. Elég sok mindenbe voltam már - legyintett Melani, mintha ez is egy olyan semmiség lett volna.

- Máris tök népszerű vagy - tettem kezeim tarkómra, miközben az eget bámultam, ami továbbra is kék színben pompázott. - Irigyellek - csúszott ki a számon valami ma már másodjára.

- Pabo, a hírnév nem minden - tette egyik tenyerét fejem búbjára és összeborzolta a hajam, amitől teljesen összekócolódott.

- Nyugodtan menj előbb haza, nekem még be kell ugranom a boltba - fordultam már a másik utcába. - Otthon találkozunk! - ordítottam még felé a távolból, amire ő csak bólintott és már haladt is tovább, vissza se nézve.

Kinyílt előttem a már ismert bolt ajtaja, majd belépésnél oldalt elvettem egy kosarat és részlegről részlegre járva forgattam a fejem jobbra és balra. Szerettem körül nézni mindenhol, hátha eszembe jut, hogy valami elfogyott otthon. Röpke percek elteltével a kosaramban már volt 1kg zöldalma, 1 liter tej és hajcsattok, mert mindig szanaszét hagyjuk őket és abból sose elég. Elmentem a szépségápolási részlegre, onnan megkerestem a samponokat és forgattam a fejem az után a sampon után, amit Unnie mondott. A felső polcon találtam is egyet, ami pont hajhullás ellen volt, ezért jobb kezemet kinyújtva, még lábujjhegyre is állva nyújtózkodtam fölfelé. Belekapaszkodtam az egyik polcba, hogy fellépjek a legelső polcra, hogy elérhessem, de szükségtelen volt, mert mellettem valaki levette és felém nyújtotta. Ahogy leszálltam és fölnéztem arra a személyre, hirtelen egy apró mosoly vándorolt az arcomra. Jeon Wonwoo volt, felfrissülten, lefésült hajjal és hétköznapi öltözetben. Szemei arról árulkodtak, hogy viszonylag örült annak, hogy hosszú idő után viszont látott.

- Annyeong oppa! - köszöntem neki, kissé túlságosan is lelkesen, ami nem épp olyanra sikerült, amire eredetileg terveztem.

- Annyeong. Hogy vagy mostanában? - folytattuk beszélgetésünk, ahogy továbbmentünk a fagyasztott élelmiszerekhez, kosarunkban egy ugyanolyan samponnal (?).

- Jól vagyok, ma kezdtem el a sulit. Na és veletek mi a helyzet?

- Tudom, Seungkwan-ék meséltek. Mi megvagyunk, dolgozunk 24 órából 17 órában - tört ki belőlem egy halk röhögés. Mostanában mindegyik tag elsüt valamiben, amiben benne van a 17.

- Jól gondolom, hogy a comeback-re készültök? - meresztettem szemeimet Wonwoo arcára.

- Nem mondok semmit - húzódott egy parányi mosoly arcára.

- Na! Mondd meg! Tudom, hogy arra készültök! - tört ki belőlem egy nagyon gyors hiszti mellette.

- Ha azt mondom, hogy az lesz, akkor abbahagyod? - próbált lecsitítani Wonwoo, mert már a fél üzlet felénk szegezte tekintetüket.

- Na, jól van. Csak ne tagadd le. Amúgy kinek lesz az a sampon? Neked hullana a hajad? - nyitottam ki számat, amiből csak úgy folyt a beszéd. Nagyon szerettem volna beszélni egy olyan taggal, aki el is árulja a dolgokat.

- Oh nem, nem nekem - balkezét szájához emelte, mintha csak suttogni akart volna. - Vernon-nak lesz - haraptam meg a nyelvem.

- Na ne, neki hullik a haja? - nevetését elfojtva rám nézett, ezért nem tudtam megállni, egyszerre tört mindkettőnkre a kacagás.

A kasszához álltunk, ahol továbbra is jót beszélgettünk. Maga elé engedett, hogy én fizessek előbb, ami nagyon kedves volt felőle. Kifelé menet odanyújtotta egyik karját, segítségét felajánlva, amit ezúttal el kellett utasítanom. Szóval ott helyben elköszöntünk egymástól, mivel hát ő egyből az ügynökség felé tart. Még utoljára megjegyezte, hogy szeptember 5-étől kövessen nyomom a Vapp-jüket. Adott egy kis spoilert nekem, mert tudta, hogy nagyon várom már, hogy újra lássam már őket a TV-ben és, hogy hallgathassam dalaikat.

Két megtelt szatyorral a kezemben lépkedtem fölfelé az üres, már naplementében úszó időben. Sietnem kellett volna fel a kollégiumba, mert nem sokára eljött a vacsora ideje. Nem vesztegethettem el az időm, főleg, hogy már a legelső nap feladták nekem a házit, amit muszáj ma megcsinálnom péntekre. Holnap és holnap után gyakorolnom kell a főépületben, ezért se lesz semennyi időm. Már csak két utca kellett ahhoz, hogy odaérjek, amikor váratlanul megcsörrent a telefonom. Letéve a földre a jobb kezemben levő zacskókat, azonnal elő is vettem a zsebemből a telefonom. A kijelzőn egy ismeretlen szám állt. Verejtékes ujjal húztam el a képernyőt és vettem fel. Lehetetlennek találtam azt, hogy bárki más is ismeri a számomat, ezért is ragadott el az ijedtség.

Lilly: Hello, ki az?

Ismeretlen: Hello, Lilly.

Lilly: Ki maga? Honnan tudja a nevem és a számom?

Ismeretlen: Ma már könnyen megtudhatsz ilyen dolgokat, ha van elég befolyásod hozzá. De ne pazaroljuk az időt. Találkozzunk holnap 5 órakor a mostani gimnáziumodhoz közeli tónál a pavilon alatt.

Lilly: Ez nem volt válasz a kérdésemre. De erre válaszoljon. Miért keres?

Ismeretlen: Ajánlatot akarok tenni. Hagyd el a mostani ügynökségedet és gyere a miénkbe, ami a Big3 közé tartozik. Remélem, nem utasítod vissza.

Lilly: De mi és miért? És….Halló? - letette.

Zavarodottan topogtam haza, épp vacsoraidőre értem vissza, ezért csak letettem a szatyrokat a földre és már leültem enni a többiek közé. Ma pörköltet ettünk, amit Eunsoo a szokásosnál is jobb kedvűen evett, mintha új életet adtak neki volna valamivel, ezért rá is kérdeztem.

- Eunsoo unnie, vak vagyok vagy tényleg jobb kedved van ma? - néztek rá rajtam kívül mind a hárman, Eunsoo pedig csak mosolygott, mint a tejbe tök.

- Az történt ma, hogy miközben egyedül gyakoroltam a teremben, bejött Woozi, aki megkért, hogy segítsek neki a dalszövegírásban. A stúdiójában voltunk csak mi ketten, ahol Woozi a papírja fölé hajolt én pedig figyeltem őt és néha segítettem neki. Erre azt mondta, hogy nincs kedvem-e péntek este elmenni vele valahova, én pedig egyértelműen igent mondtam - vált vörössé az Unniem arca egy szempillantás alatt. - Nektek milyen napotok volt lányok? - nézett ránk egyszerre.

- Velem semmi különös, ma Dino-val ebédeltem - zárta le gyorsan a témát Süsü.

- Na és ti lányok? - nem szívesen válaszoltam volna arra, ami ma történt, még mindig nagyokat nyeltem a gondolataimtól.

- Lilly-vel egy osztályba kerültünk, eljött hozzánk Seungkwan és Minghao, Minghao megölelte Lilly-t, Lilly elment a boltba - mesélt el mindent még rövidebben Melani, kíváncsivá téve a többieket. Mind rám szegezték a tekintetüket, mintha vallomásra akartak volna kényszeríteni.

- Mi volt Minghao-val Lilly? - nézett rám hatalmas szemekkel Süsü, mintha csak azt szeretné, hogy részletes beszámolást tartsak. Egy mély levegővétel után belekezdtem.

- Minghao azt akarja, hogy péntek este találkozzak vele - amire mind a hárman egyszerre kezdtek el engem cukkolni. - De lenne itt még valami. A visszaúton kaptam egy ismeretlen hívást, ami szerint, holnap találkoznom kell a tónál valakivel.

- Egy hívást? Honnan tudja egyáltalán a számodat? Jobban mondva, még mi sem tudjuk - kezdett aggódni értem Süsü.

- Azt mondta, hogy csatlakozzak az BIG3-hez, de én nem akarok - válaszoltam elcsukódott hanggal, ami nyugtalansághoz vezetett. Melani kezét jobb vállamra helyezte, ezzel némileg le tudott nyugtatni engem.

- Ha nem akarod elmondani ma, azt megértem. Holnap együtt elmegyünk a találkozóra - csendesítette le kicsivel a körülöttünk levő hangulatot.

- Így igaz. Nem szeretnénk, ha bármi bajod esne Lilly - Eunsoo unnie is megértően rám nézett, ahogy Süsü is, még mindig jóval kanalazva finom ételét. A hátralevő időben, csendben egy helyben ettem tovább, meg sem kockáztatva azt a tényt, hogy csak még jobban aggódjanak értem.

*Napló

Mit akarhat tőlem a három legnagyobb cég egyike? Mit akarhat tőlem Minghao? Mit takarhat az, hogy szeptembertől kövessem nyomon őket? Annyi megválaszolatlan kérdésem van, és senkitől nem tudom megkapni a választ. Aggasztó ez a tudatlanság néha. Az pedig még gyötrőbb, hogy semmit sem kérdezhetek Joshua-ról, különben kiderülne minden. Pedig most, csak is az érdekel, hogy ő hogy van, és mit csinál. 

https://www.youtube.com/watch?v=r9j5HUpM_4w