szeptember 2., péntek
*Napló
Köszöntelek
ismét kialvatlan én, aki ezúttal is felduzzadt szemekkel ébredt fel. Az igazán
fáradt ember (mint magam) sokáig virraszt hajnalig, majd utána nagyon korán kel
(vagy még jobb, nem is alszik). Viszont jellemző volt rám, hogy három nap alatt
nem fogok visszaszokni az akadémiai élethez, ha már fehér gyöngybagolyként
süvítek az éj csillagos mennyboltján. Nem tudtam semmit tenni a szokás hatalma
ellen, ha már ez beépült az estéimbe. Rajtam már nem igazán segített semmi sem,
maximum a hétvége, amikor is reggel 10-ig gubbaszthatok az ágyamban. Kávét is
ihattam volna reggelenként, de közülünk hárman is megszavazták, hogy nem kéne
még koffeinnel mérgeznem a szervezetem. Mondják ők, akik csak pár hónappal
idősebbek nálam! Egyszóval, élőhalottként kellett végig vészelnem a tanítási
időt. Egész állónap hullafáradtan ásítoztam, hol itt, hol ott az iskola
területén. Még táncóra közben is csukódtak le lassanként a szemeim, ahogy a
tánctanárunk újból visszaszámol az elejétől, hogy „Egy, két, há’ négy”. Még
szerencse, hogy ilyen rendes unnie-m van az osztályban, aki gondoskodik rólam.
Amikor készültem ácsorogva fejemet lehajtani a világ előtt, oldalba bökött,
amivel szúrta az oldalam. Noha nem bántam a piszkálódását. Azonban ez a nap nem
tűnt olyan nyüzsgőnek, mint ahogy egy péntek délután el tudtam képzelni. A
tanulók csoportokban voltak, kik cseverésztek egymással, kik csak csendben
ültek egy helyben, még olyanok is, akik továbbra is a teremben lapultak a
tankönyvek és füzetek felett. Mi ketten Melani-val kiélveztük talán az utolsó
olyan hetet, ami még viszonylag nyárias időnek számított. A meleg nyári
napsugár, az arcomat csiklandozta, ami még kellemesebbé tette ezt a szünetet.
Két óra múlva, pedig már végzek is. Utána alszok egy keveset, majd készülődöm a
mai találkozómra. Míg lecsukva tartottam a szemem, hogy némi erőhöz kapjak a
nap további részéhez, egy először nagyon halk hang pusmogott a légkörben. Nem
is lehetett volna először észrevenni a cincogó hangot, ha csak nem lett volna a
közelemben. Ösztönösen kinyitottam a szemem és bal oldalamon egy aprócska
lányra lettem figyelmes. Először csak a tekintetemet kereste, de miután elkapta,
azonnal oldalra fordította a fejét. Érthetetlennek tűnt először a reakciója,
nem értettem először, miért is van itt. Mindenesetre valamit szeretett volna
tőlem, ha most nem is mozdul meg.
- Szia, tudok segíteni valamiben? –
vetettem kicsit formálisra a dolgot, meg hát nem láttam még az arcát, hisz
megfordult. Amikor pedig kissé remegve felém fordította a tekintetét, beugrott,
hogy ez a lány az osztálytársam. Nem mintha eddig sokat foglalkoztam volna
azzal, hogy egyáltalán vannak osztálytársaim Melani-n kívül, de ez most egészen
kíváncsivá tett engem is.
- Szia, azért jöttem, mert szeretnék
szívességet kérni tőled – hebegte el nekem gyorsan, amit mondani akart.
- Nyugodtan mondjad, nem kell tőlem
félni – jutattam felé egy bíztató mosolyt, ami megtette a hatását, kicsivel
felszabadultabbnak éreztem a kifejezésén is, hogy megkönnyebbült.
- Szóval… Először is az én nevem
Eunji, ha még nem tudtad volna – biccentettem neki, azt jelezve, hogy meg
szoktam jegyezni az emberek nevét. - Tegnap felkeresett engem egy felsőbb éves,
hogy nem szeretnék-e találkozni vele ma délután, én pedig egyből rávágtam, hogy
igen. Ámde az volt a feltétele, hogy neked is jönnöd kell velem… Ezt nem igazán
értem, de hát nem utasíthattam el. Eljössz velem? – árgus szemekkel bámult
engem, hogy minél előbb válaszra nyissam a számat. Sose tévedtem erről. Mark
meg akar bizonyosodni róla, hogy mindenképpen elmegyek ma délután. Jól ki fogom
őt osztani, amiért ezt tette. Kis idő elteltével, beleegyeztem abba, hogy
elkísérjem őt délután. Rendesen bemutatkoztam neki, elmondtam pár hétköznapi
tényt magamról, csak hogy ne keljen sokat kérdezni, majd utána ő is ezt tette.
Lee Eunji-nak hívják, nagyon szereti az NCT-t (na, ja, ezért mondott igent
egyből M-nek), azon belül nagyon vidám lány, hihetetlenül aranyos, nálam vagy
10 centivel alacsonyabb vigyori kiscsaj. Megbeszéltük, hogy mivel nekem még
vissza kell mennem a kollégiumba, egyből az SM épület előtt fogunk találkozni
délután 5-kor. Búcsút intettünk egymástól, Melani azonban csak fülelt egész idő
alatt. Látszott rajta, hogy nem tetszett neki az ötlet, hogy vele menjek, plusz
még, hogy az SM-hez.
- De Melani, szerintem tényleg semmi
baj nem lesz ott. Nem kell ennyit aggódnod értem – próbáltam lehűteni a
felforrt hangulatot köztünk.
- Nagyon nem tetszik ez nekem.
Figyelj. Tudom, hogy makacs vagy és biztos elmész, ezért azt javaslom, hogy
menj el Minghao-val – tanácsolta ezt a frappáns ötletet.
- Hm… jó, ez elég jó ötlet -
egyeztem bele azon nyomban.
- Legalább benne jobban megbízom,
mint ebben a Mark gyerekben.
15:40
Nem
volt nehézségemre kiválasztani, hogy mit vegyek fel ma estére. Gondoltam, hogy
egy farmerszoknyát és egy olíva zöld pulcsi mellé, egy fehér táskát párosítok.
A sminkem, mint minden egyszerű sminkem, csak a szemöldök, szem és az ajkaim
kiemeléséről szólt. Utoljára még felfogtam a hajam egy magas lófarokba, hogy a
szél ne fújja az arcomba a hajamat (és ne köpködjek hajat, mert rendszerint
belemegy a számba). Nem sok mindent vittem magammal, csak a telefonom,
pénztárcám, betétet (mert soha nem tudhatjuk mi fog történni), meg egy kis
palack vizet. Még három fele, miután visszaértem a suliból, felmentem a fiúk
kollégiumába, szinte már vért izzadva, hogy egyáltalán ki fog beengedni a
lakásba. Mert hát a mai lakások kódokkal működnek, felengedtek engem, majd meglepetésemre
Vernon nyitott ajtót, aki csuromvizes hajjal hajolt ki az ajtóból! Egy kis
ideig csak ámultam az ajtó előtt, majd végre megszólaltam.
-
Szia Vernon! Rég beszéltünk – kezdtem bele az afféle „én vagyok a lány a
szomszédból” dumába. Vernon-nal mindig lazára vettem a figurát, sose voltam
annyira komoly vele.
-
Szia Lilly. Miért vagy itt? – vakarta meg kezével a még mindig vizes haját,
amik cseppekként gördültek le arcán és nyakán.
-
Csak azért vagyok itt, hogy légyszi szólj Minghao Oppa-nak, hogy 4-kor jöjjön
le – sehogy máshogy nem tudtam volna szólni Minghao-nak, minthogy személyesen
feljövök. Nincs meg a telefonszáma, nem adta meg nekem. Ezért választottam a
primitív módszert.
-
Szólok neki. Csak, ha Oppa-nak hívsz – suhant az arcára egy csalafinta mosoly.
Lebiggyesztette rám a szemét és várt a reakciómra. Gondolkodás nélkül
bevetettem a természetes és tüneményes oldalamat.
-
Vernon Oppa~ Jebal! (Kérlek!) –
szorítottam ökölbe mind a két kezem és az arcom előtt tartva, gyermeteg hangon
szólaltam meg. Ő erre csak lecsukta a szemeit és egy óvatos mosollyal becsukta
előttem az ajtót.
- Eunsoo Unnie! Elmentem –
kiáltottam az előszobába, ahol Eunsoo ült a kanapén, éppen a koreai
zenecsatornát nézve. Ő is nagyon szépen fel volt öltözve, képzelem, hogy este
elmegy valahova Woozi oppa-val. Belegondolni is aranyos, hogy pont Eunsoo és
Jihoon. Eunsoo nagyon sokat törődne Jihoon-nal, hisz velünk is egyaránt ezt
teszi.
- Rendben. Érezd jól magad! –
fordította tekintetét felém, miközben szemei és ajkai egyaránt mosolyogtak.
- Ti is! – ezt követően kinyitottam
és becsuktam magam után a bejárót. Gyors léptekkel lesiettem a lépcsőn, amikor
is Minghao már rám várt, pontosan 4 órakor! Én kicsivel később mentem le, ezért
vehetjük késésnek. Nem voltam képes nem megállni azt, hogy ne szemerkéljen el
rajta a tekintetem. Annyira kiment a fejemből, hogy mindegyik srác milyen
helyes. Megjegyezném, hogy mindannyian olyan férfiasan néztek ki már. Minghao
barna hajjal irgalmatlanul jól nézett ki. Fekete pulcsival, nyaka körül egy trendi
nyakék, fején pedig fehér baseball sapka díszelgett. Ilyenkor eltűnődtem azon,
hogyan is kéne őt köszöntenem. De végül megmaradtam a sajátos, s hétköznapi
stílusomhoz.
- Annyeong Oppa! – néztem fel
arcára, hisz volt köztünk egy 15 centi különbség. Csak szerintem nőtt meg,
amióta utoljára láttam őt?
- Annyeong Lilly. Hova szeretnél
menni? Nagyon korán idehívtál már – húzta mosolyra ajkait, amitől látszott
hófehér mosolya. Kicsit elgyönyörködve még egy kis ideig, rávágtam a
legváratlanabb választ.
- Az SM-hez. Utána oda megyünk,
ahova te szeretnél.
- Rendben. Szabad lesz? – nyújtotta
felém bal kezét. Ezen mozdulatán kicsit meglepődtem. De nem bántam. Elvégre a
randi, az egy randi. Odanyújtottam neki a jobb kezem és összekulcsolva mentünk így,
egészen a metróig. Nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen meleg a keze, ami
nyugtatóhatást keltett. Mindössze 5 megállót mentünk a metróval, amikor is ki kellett
szállnunk. Egyenruhás, öltönyös, aktatáskás emberek zúdultak ki egyszerre a
metróból, amivel sikerült kicsit magukkal együtt húzniuk. Hál’istennek, Minghao
megragadta a csuklómat, így maga mellé tudott húzni.
- Jól vagy? – hangja aggályos volt. Továbbra
is csuklómat szorítva mellette álltam. A szavak elszéledtek a számtól, nem
találtam semmi jót, amit mondhattam volna. Csak bólintással jeleztem. -
Mindjárt ott vagyunk.
Eunji
már várt rám egy sarokkal az épület előtt és mondjuk azt, hogy Minghao-tól apró
szívrohamot kapott. Megkérdezte, hogy akkor én most az ő ügynökségüknél vagyok,
én pedig csak bólintottam. Gyorsan bemutattam őket, s beléptünk az SM-hez,
miután megnyomtuk a csengőt. Fogalmunk sem volt róla, hogy mi lehet ott is a
kód, ezért egy alkalmazott nyitotta ki nekünk az ajtót. Elmondtuk, hogy Lee
Mark-kal fogunk találkozni, a nő pedig egyetértően bólintott és betessékelt
minket. Bent az előtérben, Minghao helyet foglalt egy székben. Az ő nézetei
szerint, nem kell őt is beavatni a dologba. Helyeseltem vele, viszont
hozzátettem, hogy nem fogok sokáig bent maradni, ezért várjon rám türelemmel. Beleegyezését
egy intéssel lerendezte. Ennek értelmében, el is sétáltunk arra, amerre
vezettek minket. De, jé! Elment a folyosó másik oldalán, közvetlen mellettem
Minho! Na, nem kellett volna ennyire izgatottnak lennem. Fontos ügyben voltam
itt és szerettem volna minél előbb pontot tenni az i-re.
Ezzel szemben korán sem volt ez ennyire
egyszerű. Hisz Mark semmi teremben nem akart velünk találkozni, hanem az
ügynökség étkezőjében, ami egy nagyobb keleti stílusú kávéházra emlékeztetett. Az
ablakmelletti asztalnál ő foglalt helyett, további két fiúval. Nem másokkal,
mint Ten és Taeyong. Az isten szerelméit. Miért kell engem ennyi szívdöglesztő
emberrel összezárni?! Ha leírnám a gyengepontomat, azok a serdülőkorú fiúk és
fiatal férfiak lennének. Agyamra mennek ezek a pezsdítő hormonok. Oda
lépdegéltünk az asztalukhoz, azután a velünk tartó nő elköszönt. Mi Eunji-val
szemben ültünk velük, ami miatt ő teljesen átváltott vörössé, éreztem, hogy a
forró víz párolog mellettem. Habár kit akarok becsapni? Hazudnék, ha azt
mondanám, egész végig megmaradt a hidegvérem.
- Sziasztok –
köszöntöttem őket, ugyanabban az időben Eunji-nak is sikerült észhez kapnia és
üdvözölte őket. A tekintetem elsuhant a három fiún, amitől egy pír keletkezett
az arcomon. Elfordítottam egy kicsivel a tekintetemet, hogy csak Mark-ra tudjak
ránézni.
- Tehát, nem fecsérelném
feleslegesen az időt – szólalt meg Mark. - Nagyon köszönöm Eunji, hogy eljöttél
– váltott hangnemet Mark, amitől sikerült a lányt valamilyen mértékben
elkábítania. Rajtam viszont most se hatott ez semmit. - Visszatérve rád Lilly.
Jól átgondoltad?
- Természetesen. És a válaszom még
mindig nem – ekkor már Ten-nek is volt magyarán egy pár szava.
- Kérlek, jöjjön meg az eszed. Egy
ilyen ajánlatot egy ember minden ezerévente kap –fonta össze ujjait, miközben
könyökölve, élesen rám nézett.
- Nem, a válaszom nem – habozásnak
egy csöppnyi léte nem jelentkezett hangomban. Határozottságom voltaképpen
meglepte őket, még a mellettem ülő Eunji-t is.
- Lilly, miért nem? – nyitotta
megdöbbentő nagyságra Eunji szemeit.
- Vannak olyan dolgok, amik miatt
nem hagyhatom el az ügynökségem.
- Lám – szólalt meg Mark. - Csak nem
belezúgtál egy munkatársadba? – lőtt, talált és süllyedt. Hosszat nyeltem, mire
végre próbáltam kinyögni valamit. - Úgy látszik eltaláltam. De nem számít.
Innen addig nem mész el, amíg alá nem írod a papírt – tolt elém egy fehér A4-es
lapot, amin koreai és angol írás is volt. A nevemmel, születési dátumommal és
helyemmel. Legalul pedig megpecsételve.
- Egyetlen dolgot még mindig nem
értek. Miért, miért én? – töprengtem el hirtelenjében.
- Hát, jó. Elmondom én – emelte fel
kezét Taeyong, miszerint ő fogja közölni a dolgokat. - Mint ahogy Mark is
elmondta, értékeljük a tehetséges embereket. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy
élőadóként is sikerül-e feljebb lépned. Az SM továbbra is keresi az ilyen
embereket, nem csak itt, hanem külföldön is. Tisztában vagy vele, hogy mennyi
street casting (amikor az utcán sétálva fedeznek fel valakit) zajlik le nap,
mint nap? Fogalmad sincs róla, és a további dolgokról sincs. Szeretnénk adni
egy esélyt, hogy valóra váltsd az álmaidat, a céljaidat, hogy a szüleid büszkék
legyenek rád. Hogy te legyél több száz ember megmentője – és itt
félbeszakítottam, mert már nem tudtam visszatartani a kiborulásomat. Felállt
Eunji mellől, magamon érezve mind a négyük tekintetét és belekezdtem.
- Ezt ti nem érthetitek meg. A
ragaszkodásomat, hogy ott maradjak, még ha nem is a legjobb, legnépszerűbb és
legsikeresebb ügynökségről is beszélünk. Akkoriban talán ti is sok ügynökséghez
mentetek, abban reménykedve, hogy egy felvesz titeket. Én is azon vagyok. Nem
számít, hogy ki és hol vesznek fel engem. Az számít, hogy én náluk mit fogok
elérni. Saját erőmből, nem pedig másokéból. Örömmel töltött el, amikor
megismertem a jövőben levő csapattársaimat, akikkel hetente többször is edzek,
sőt együtt is lakunk. Támogatnak, szeretnek, úgy, amilyen vagyok és törődnek
velem. Nagyon sajnálom, de tényleg nem fogadhatom el az ajánlatotokat.
Könnyűszerrel mondhatom, hogy odahúz a szívem és ott akarok lenni. És bocsánat,
ha most csalódást okozok nektek, ismeretleneket, akiket nem is ismerek, csak a
színpadon levő éneteket. Kiválasztottam egy utat és azon haladok végig –
töröltem le egy könnycseppet a pulóverem ujjával. Tovább fecserésztem arról,
hogy milyen jó ott nekem. De aztán félbeszakított az, hogy az étkező túloldalán
egy ajtó kinyitódott. Minghao sétált be az óriási helyiségbe, némileg
visszafojtott lélegzettel.
- Bocsi, ha késtem. Már nem tudtam a
helyemen várakozni. Mehetünk? – egy pillanatig megállt bennem a lélek, amikor
is megszólalt Mark az asztal felől.
- Ki vagy? – csúszott fel egyik
szemöldöke a homlokára.
- Bemutatkozom. Xu Minghao vagyok a
Seventeen-ből. De mindenki csak The8-nek szólít és jöttem elvinni ezt a lányt –
lépett szorosan mellém és megfogta a bal kezem. Ösztönösen megszorítottam.
- Így már értem. Na, jól van. Egy
ideig békén hagylak. Nem fog ennek örülni az igazgatónk, azonban mi már nem
tehetünk semmit – felállt és Ten-nel együtt kiviharzott az étkezdéből. Taeyong
utánuk állt fel, csakhogy megállt előttem, lehajolt és a jobb kezem ujjai közé
csúsztatott egy kártyát.
- Majd hívj fel, ha idősebb leszel –
ezzel ki is ment ő is. Mi hárman hátra maradtunk a teremben, szóval úgy
gondoltuk itt az ideje nekünk is távozni.
Az épület előtt elbúcsúztunk
Eunji-tól, aki amúgy nem ilyennek képzelte el ezt az egészet, azért örült, hogy
velem jöhetett. Mosolyogva integettem neki és utána kiáltottam, hogy „hétfőn
találkozunk”. Minghao-val még mindig kezet fogtunk, ezért engedtem el. A nap
már jóval lement, hisz fél 7 lehetett. Az ég hidegszínt kölcsönzött magának,
amitől az egész település hűtött, kékes színekben pompázott. Másik kezemben
továbbra is Taeyong kártyája volt, amit sunyiban becsúsztattam a táskámba,
Minghao észrevétele nélkül.
- Úgy látszik, szereztél magadnak
egy új barátot – nézett le rám ezúttal is. Minion méretűnek éreztem magam
mellette. Csak megvontam a vállamat erre.
- Remélem is így lesz. De amúgy,
miért jöttél utánam? Nem értem ezt a részét – vakartam meg a fejem búbját
eközben.
- Ez úgy volt, hogy – karolta át a
vállamat. - Aggódtam valami Lilly nevű személyért, aki már vagy 1 órát bent
ült, amikor azt mondta gyorsan végezni fog. Szóltam egy nőnek, aki először nem
értette, hogy mit akartam, utána rájött arra kikkel is jöttem. Olyan 10 percet
vett igénybe, mire sikerült megértetnem magam vele – emeltem jobb kezem magam
elé, mert kuncogásra késztetett. - A lényeg a lényeg, mit szeretnél te csinálni
most?
- Nem akarok illúzióromboló lenni
vagy bármi – kezdtem bele, miközben egy kicsivel távolabb léptem mellőle.
- Na? - kíváncsi tekintettel rám
nézett.
- Ettől a sok izgalomtól,
megéheztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése