18. fejezet: A Hanbokok csodája

szeptember 14., szerda

*Napló

Fogyatkozik az idő, amit naplóírásra fordítok esténként. A művészeti iskola, a sorozatos tanulás, a kimerítő gyakorlás és a temérdek edzés, mind felemészti az összes szabadidőmet. A nap végén pedig csak haza akarok menni és aludni, szóval eléggé mozgalmas napjaim voltak. Régen töltöttem fel bármilyen videót is Youtubera. Ha jól emlékszem, legutoljára a „Just The Way You Are” akusztikus verzióját énekeltem el, méghozzá Joshua társaságában. Amióta felébredő érzéseim testet öltöttek bennem, nem volt merszem újra megnézni azt a videót, amitől már egy ideje távol tartottam magam. Túlságosan is ingadozik mostanában a hangulatom. Egyik percben a boldogság rózsaszín felhője ölel körbe, a másikban pedig ok nélkül elkezdek bőgni órákon át. Persze, ezt titkoltam a többiek elől. És időközben rájöttem, hogy nem vagyok már az, mint aki régen voltam. Jobban belegondolva, eddig is titkokat tartottam magamban, amiket senkivel sem osztottam meg. Biztos vagyok abban, hogy mindenki rejteget valamit mások elől, amivel könnyedén meg tudnánk őket sebezni, hisz ők maguk félnek szembeszállni vele. Viszont én miért palástolok dolgokat, még ha ez a napló csakis rólam szól, és egyedül én tudok hozzáférni? Ahogy a legelső sorban is írtam. Az idő gyors kattogása rövidíti nappalaimat és éjjeleimet.

Szeptember első hetének két napjában egyáltalán nem tettem be lábamat az iskola területére. Félreértések ne essenek, nem történt semmi komoly, csak a havi nyavalyám miatt könyörögtem egy teljes órán át Mrs. Kimnek, hogy nem akar-e csak két napra igazolást írni nekem. Eleinte mindig azt hajtogatta, mint régebben „Nem csinálhatod ugyanezt minden hónapban, mint azelőtt”, de egy idő után beleegyezett azzal a feltétellel, hogy napközben gyakorolnom kell, délután pedig bepótolnom az aznap feladott házikat. Egy pillanatig sem tétováztam, azon nyomban belementem. Még mindig jobb, minthogy egy tanórán, vagy éppen a suli folyosóján elhalálozzak görcsök közepette.

Az iskolát is egyre jobban élveztem és egy kicsit sem féltem már attól, hogy egyáltalán ide tartozom-e vagy sem. Mondhatni beilleszkedtem az osztályunkba és kialakult egy fajta kisebb baráti kör köztem, Melani és Eunji között, meg más évfolyamban levő lányokkal, plusz miattam és Melani jóvoltából fiúk is lógtak velünk. Mark, (aki már szerencsére egészen normálisan viselkedik velem, nem tett az óta semmi gyanús lépést sem) Haechan és Renjun (nem annyira ismerem még őket, de Melani egész jól kijön velük) és Jeno (aki még egy ebédszünet erejéig leült hozzám, mert Melani kihagyta az aznapi étkezést). El ne felejtsük a fiúk rajongói táborát, akik csakúgy tapadtak rájuk, mint az újonnan jött bacilus. Nehéz lehet, ha az SM ügynökségnél vagy idol, esetleg gyakornok.

A tanulással viszont nehézségeim vannak, legfőképpen pedig a koreai irodalommal és nyelvtan órákkal. Szó sincs arról, hogy semmit nem értenék a tanárom mondandójából, épp ellenkezőleg, már első hallásra képes vagyok lejegyzetelni egy csomó dolgot. A tétel kidolgozás a legnehezebb, hiszen belecsöppentem a tanítás közepébe, s hiányos tudásom néha annyira kikészíti az agyamat, hogy az menten felrobbanni készül a helyéről. Hiányoznak az alapok, a szavak fogalmai, jelentései, használatuk, amikre külön időt kell rászánnom mindamellett, hogy nem maradok le és nem rontok a tanulmányi átlagomon. Bonyolult évnek nézek elébe, ami nem csak a tanulásnál áll meg, hanem a gyakorlás is felerősíti mindezt, amit eddig felsoroltam. Hetente ötször este héttől hajnali egyig csak táncoltunk és táncoltunk, pihentünk, majd ismét nekiálltunk, szóval nem volt olyan nap, hogy ne fájt volna vagy a lábam, vagy a hátam, vagy éppen a karom. Szinte mindennap laposakat pislogtam, annyira kimerült voltam.

Joshuával viszont az óta a szombat óta nem találkoztam vele kettesben egyszer sem. Túlságosan sok megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. Cselekedetei, miképpen szívemet futásra kényszeríti, egyáltalán nem enyhültek. Ez pedig egyre csak rosszabb és rosszabb lesz.

Kevesebb, mint 10 órával ezelőtt Eunsoo unnie azzal fogadott, hogy a fiúk Facebook oldalán az első négy tag teaser képét osztották meg. Ó igen, hiszen véget ért a Vappes „Once a day” videó sorozat, miszerint mindennap egy tag minimum 10 percig élőben vloggolt. Semelyik videót nem tudtam megnézni zsúfolt napirendem miatt. Picit visszatérve a képekhez, a legelső fényképen Joshua mosolygott egy masnival összecsomagolt ajándékkal. Haja két oldalt le volt nyírva, így csak feje tetején lapult hajzuhatag. Arcán az a páratlan mosoly virított, mint minden alkalommal, mikor összefutottunk. Egy kép felébresztette addig szunnyadó lepkéimet, akik már bőven sokszorozódtak, mivel szárnyaik erősen csapkodták hasfalamat. Fedetlen nyakát látva elfogott egy tipikus bizsergető érzés, amit ide érkezésem előtt sosem tapasztaltam. Szerettem volna újra magas figuráját látni előttem és jellegzetes mosolyát, ami soha nem változott, mindig ugyanolyan volt. Hogy lehet az, hogy ez a kellemes érzés, olykor megfojtja a szívem?

***

            - Melani, Lilly, egyetek már valamit! – szólt ránk Eunsoo unnie miközben szája az előbb elharapott pirítóssal volt tele. Mellette Süsü csendben kanalazta táljából tejben áztatott gabonapelyhét, míg egyik kezében a telefonját bámulta mindvégig, és valami érdekfeszítőt szemlélt. Térdeit egészen az álláig felhúzta, mondhatni olyan volt, mint egy gombóc.

            - Nem vagyunk éhesek – válaszoltuk meglepetésszerűen egyszerre ugyanazt, mire egymásra néztünk és kitört belőlünk egy jó ízű nevetés.

            - Muszáj ennetek, különben a gimiben össze fogtok esni és Lilly, belőled kinézem, hogy minden percben nyafogni fogsz, mert „jaj de éhes vagy” – Eunsoo megpróbált kicsivel komolyabb lenni kettőnkkel, de látszólag nem tudta ezt a jellemét megőrizni kora reggel, hiszen arcán most is ott ült az a kedves mosoly, mint mindig.

            - Jól van, eszek egy tál müzlit, mint Süsü – közben szemeimet forgattam. Kivettem egy kék tálkát a felső polcról, az étkezőasztalon pedig tej és müzli után nyúltam, ami mind Süsü előtt hevert. Ő viszont továbbra is csak eszegette a szétázott müzlit, szemeit egy másodpercre sem vette le a kis képernyőről. Leültem vele szemben, s unalmamban a tévének szenteltem figyelmemet, ami ma reggel is, mint ahogy már megszoktam, a legfrissebb hírekről beszélt.

            - Süsü, mit nézel a telódon? – tettem fel neki egy kérdést, miközben továbbra is a híradót néztem. Ő viszont nem válaszolt, hanem folytatta azt, amit eddig is csinált. Direkt nem válaszolt vagy tényleg nem hallott meg? - Süsü! Kérdeztem valamit!

            - Ó, igen? És mit? – mondta teli szájjal, de akkor se nézett rám.

- Mindegy, nem érdekes - Nagyot sóhajtottam, csak utána emeltem egy újabb kanalat számhoz.

            Éppen a koreai miniszterelnököt mutatták a tévében, mire kinyílt a bejárati ajtónk, emiatt kapta oda mindenki a tekintetét, még Süsü is, amit furcsálltam, hisz az előbb nem is figyelt rám. Az ajtóból már a jól ismert Mrs. Kim jött be, aki levette a cipőjét a bejáratnál és a mi irányunkba sétált. Cseppet sem változott egy hónap után, kivéve a tényt, hogy nagyon sápadt volt, amit lehet egyedül én vehettem észre rajta, hisz közülünk én ismertem a leghosszabb ideje. Egy szó nélkül mind a négyünk felállt és meghajoltunk előtte.

            - Sziasztok, lányok. Elnézést, hogy ilyen korán kereslek titeket, de nagyon fontos az, amit most mondani fogok. Ugye nektek azt mondták, hogy holnap lesz a fellépés, viszont tévedés történt. Hivatalosan ma van az MBC-nél a felvétel napja, emellett mától számítva 16-ig van a Chuseok nemzeti ünnep. Kikértem mindegyikőtöket a mai napra, szóval nem lesz semmi baj a hiányzásotokkal. Viszont eléggé sok dolgunk akadna még, amit majd a helyszínen el fogok magyarázni. Másfél óra múlva jön a busz értetek és a fiúkért is, ezért kezdjetek el készülődni. Nyomás! – tapsolt kettőt Mrs. Kim, mire őrültek módjára kezdtünk el kapkodni. Én felkaptam a vajat, lekvárt és tejet, majd a hűtőhöz siettem, Süsü (végre!) letette a telefonját az asztalra és azt a pár tányért elmosogatta, Eunsoo egyből a szobánk felé vette az irányt, amíg Melani egy darab croissantot majszolt el sebtében. Kíváncsi vagyok, hogy a mi csapatmunkánknak milyen nevet adnának egy valóság showban, mert tény, hogy egy ütemben kezdtünk el mozogni mindannyian, de külön-külön.

            Egykettőre mind a négyünknek sikerült elkészülnie kevesebb, mint egy óra alatt, ami számunkra szinte már hihetetlen volt. Én léptem ki legutoljára a lakásunkból, hisz nekem azt tanították, hogy mindig húzzak ki mindent a konnektorból és semmit ne hagyjak nyitva magam után. Farzsebembe csúsztattam kulcstartómat, csak azután indultam lefelé a többiekhez, akik értelemszerűen rám vártak. Arra számítottam, hogy egy busszal fogunk menni mind a tizenheten, de tévedtem. Mrs. Kim fekete kocsijának bal hátsó ajtaja nyitva volt, szerintem arra várt, hogy én is beszálljak végre a többiekhez. Lehuppantam az ülésre és az ajtót is becsuktam magam mögött. Mrs. Kim beindította a motort, de még mielőtt egy centit is gurult volna, az ablakból kifelé meredtem, s egy sötét barna szempár találkozott enyéimmel. Két szempillantást tudtam vetni rá, hisz utána arcképe elsuhant mellettem.

            Furcsa, de az MBC épülete már nem tűnt olyan gigantikusnak, mint amilyen egy hónappal ezelőtt volt. Ismertem már a legtöbb helyiséget, sokszor eltévedtem már egyes folyosókon, egyedül a színpadot változtatták meg, mint minden alkalommal. A felvétel előtti próbát viszont csak délután 4 órától kezdték el, addig is szabadon mászkálhattam amerre csak akartam. Éppen a büfé felé vezető szűk folyosón sétáltam végig, amikor valaki hirtelen nekem jött és ezzel nem csak a kezében levő ruhadarabokat ejtette a padlóra, hanem mindkettőnk egyaránt a padlón végezte. Egy kicsit feljajdultam, de nem történt nagy bajom. Az elbotlott nő elkezdte összeszedni a ruhákat, én is így tettem, majd mikor az utolsó ruhát is a kezébe adtam, egy időben felálltunk. Abban a percben meghajolt előttem és elnézést kért.

            -  Joesonghabnida ! (Elnézést!) – miután felegyenesedett, akkor vettem csak észre számomra egy igen ismerős arcot. Talán csak hosszú fekete és szemébe logó haja miatt nem ismertem fel egyből, de szemeim ezúttal sem csaltak.

            - Angie Unnie! – öleltem meg olyan gyorsan és olyan szorosan, hogy levegőt is alig tudott venni, sőt még a ruhák is újra a földre estek. Kicsit engedtem az ölelésből, majd hátraléptem és nem tudtam nem vigyorogni rá.

            - Lilly! Úristen, nagyon megijesztettél engem! – nevetett egy keveset.

            - Bocsánat, nem volt szándékos – vele együtt én is kacarásztam.

            - Mesélj! Hogy-hogy itt vagy? Nem is tudom, hogy mit mondjak, olyan rég nem láttuk egymást… – lehajolt összeszedni a ruhákat, viszont egyik szemét továbbra is rajtam tartotta.

            - Én is mondhatnám ugyanezt. Régen említettem, hogy ösztöndíjat kaptam, hogy Szöulban tanulhassak, és hát… – vettem egy mély levegőt. - A menedzseremről kiderült, hogy az ügynökségvezetőjének a felesége, ezért összekerültem a cég fiúbandájával, pontosabban a Seventeen-nel, volt egy meghallgatás, amin továbbjutottam két másik lánnyal együtt, ezért most gyakornok vagyok a cég alatt és ma azért vagyok itt, mert fel fogunk lépni – mondtam ki mindezt egy huzamban. Angie úgy állt előttem, mint egy megdermedt szobor.  - Angie Unnie? – lóbáltam egyik tenyerem szemei előtt, mire végre pislogott egyet.

            - Nekem végem. Jön a banya – nyitotta ki tágabbra szemeit.

            - Hogy ki? – nem értettem a célzást, ezért jobb volt, ha megkérdezem.

            - Hát a Pledis stylistja! Én még csak segédkezem, mert rövid ideje vagyok a cégnél, de most mennem kell, mert ha nem, akkor lefejez. Ó! Viszont látjuk egymást a ruhapróbánál! – ment el mellettem Angie, én pedig csak integettem neki, habár ezt a „banya” is meglátta, ezért fintorgott. Szerintem rám.

            Időközben teljesen megfeledkeztem arról, hogy eredetileg a büfébe akartam menni, hogy teletömjem magam még mielőtt elkezdődne a főpróba és a ruhapróba. Így hát sarkon fordultam, hogy oda menjek, de a fejem egy mellkasnak ütközött, amitől már két helyen is sajgott valamim. Még mielőtt hátrálni tudtam volna, két kezével megmarkolta vállaimat, majd tekintetét enyéimbe fúrta. Láttam már korábban is ezt az arcképet, bár nem ilyen közelről, mégsem volt az olyan régen. Ridegnek éreztem szemeit, mintha a gondolataim közé akart volna befurakodni. Összeszorult torokkal álltam előtte, levegőt is félve vettem.

            - Megint találkozunk – vette le két kezét vállaimról, így egy kicsit enyhült a feszítő érzés. Nem tudtam mit mondani neki, szemeimmel cipőimet pásztáztam, annyira kerültem a pillantását. Meghajoltam előtte, aztán próbáltam eliszkolni előle, de szorosan megragadta a csuklómat, ezzel megakadályozta további lépéseimet. - Vártam, hogy egyszer felhívj. Ehelyett magadtól jöttél.

            - Engedjen el, légyszíves! – húztam el csuklómat kezéből, mire csak még jobban megszorította. Meglepett ez a lépése annyira, hogy szemeim elkerekedtek, sőt ajkaim is kinyílottak.

            - Nem kell ilyen formálisnak lenned velem. Amúgy sem azért vagyok most itt, hogy játszadozzak veled, még ha élvezem is – komoly arcán apró mosoly húzódott, ami tökéletes fehér fogsorát villantotta meg. - Figyelmeztetni akarlak. Jobb lesz, ha ma kihagyod ezt a fellépést – hangneme hirtelen megváltozott, ahogy ezeket a szavakat ejtette ki.

            - Miért? – fordultam vele szembe. Kissé ledöbbent ettől, bár még mindig erősen fogta csuklómat, ami már zsibbadni kezdett.

            - Nem vette jó néven Lee Sooman, hogy elutasítottad a kérését, ezért a ma esti fellépés után azt tervezi, hogy riportereket küld egyenesen a kijárat elé.

            - Ez nem lehet igaz… – szakítottam meg a szemkontaktust kettőnk közt. Gyomorforgató érzésem támadt ennek hallatán. Lehet csak az éhség beszélt belőlem.

            - Pedig igen. Mindenesetre, ha bármi lesz, akkor majd segítek. Most menj nyugodtan – engedte el csuklómat, de még mielőtt kezét maga mellé engedte volna, ujjaim tenyere közepén maradtak, így adott rá egy halovány csókot. Közben a gondolataim futótűzként száguldottak végig a fejemben, talán még egy pár tűzijáték is felrobbant, olyan sebességgel vettem el a kezemet mellőle. Tény és való, puha ajkai bőrömnek cuppantak.

            - Taeyong Oppa. Miért segítesz? – még mielőtt ott hagytam volna, a válaszára kíváncsi voltam. Változatlan tekintetéből nem tudtam volna megmondani szándékait. Hasonlított ez Joshua jelleméhez, mégis, ez a szempár nem azt a meleg és nyugodt érzést nyújtotta, hiába fénylett sötét barnán, ahogy az övé is.

            - Vonz a magabiztosságod. A kis Marknak is jobb kedve van, amióta veled tölt egy kis időt. Van egy olyan érzésem, hogy vagy meg tudsz változtatni dolgokat vagy felkavarni mások hétköznapi életét. Felkeltetted az érdeklődésemet.

            Zaklatottságomat egy egész tányér frissen készített édes tteok süteményen gyűrtem le. Kezemmel bal arcomat támasztottam meg, míg a másik oldalon elrágtam az imént említett édességet. Automatikusan nyúltam újabb, s újabb után, annak ellenére, hogy az előző falatot sem nyeltem még le. Sok dologban nem voltam biztos, kezdve azzal, hogy egyáltalán megbízhatok-e Taeyongban. Szavai csábítóak, mégis segíteni szeretett volna nekem, mert más különben miért jött volna ma el? Próbált megbabonázni engem, noha nem azt mondom, hogy nem sikerült a csábmesternek. Remélem, ő nem akar tőlem semmit sem.

            Mindjárt itt volt az idő. Homlokomról patakokban folyt le a veríték, holott nem is egy kimerítő edzésen verekedtem magam túl. Szimplán a várakozás keltett egy kisebb izgalmat bennem. Az adás már fél órája elkezdődött, az követően pedig rövid reklámszünetet tartottak. Azután következett a mi előadásunk. Mindegyikünkön virító színű hanbokok díszelegtek, külön odafigyelve arra, hogy partnerünkével egyezzen. Már-már azt lehetett mondani rám és Joshuára, hogy egy „pár” voltunk. Milyen szép is lenne.

            Felgyulladtak a fények. Immáron kezdetét vette hosszú gyakorlásunk eredménye, egy tánc, ami megmelengette az emberi szívet. Bal kezemet vállára helyeztem, másikat az ő tenyerébe kulcsoltam. Másik keze derekamon pihent, miközben szemeink világa ismételten találkozott. Közelebb húzott magához, éreztem minden levegővételét, ami a szívemmel egy ritmusban járt. Ha táncolok, olyan hatalommal bíró lét, mint az idő, nem akadályozott meg semmiben. Csak én voltam, a zene és a tánc. Eddig így hittem, hisz évekig egyedül osztoztam ezen. Ma már rájöttem, hogy legyek egyedül vagy akárkivel, ez mindig változatlan marad. Itt állok vele, aki ilyen gondolatokat kelt bennem, amelyekről sejtelme sincsen. Bárcsak így maradhatnánk ezek után is.

            Kijövetelem előtt meghajoltam mindenki előtt, amiért ilyen keményen dolgoztak. Épphogy csak kiléptem az ajtóból, fülsértő ricsaj csapta meg a fülemet… túl későn reagáltam. A fiúk öltözője volt a legközelebb a kijárathoz, ők pedig már rég kint voltak. Futottam a kijárat felé, amilyen gyorsan csak bírtam. De már túl késő volt. Fényképészek, riporterek vették két oldalt körül a fiúkat, egyedül a korlátok és a biztonsági őrök tudták az eszeveszett embereket visszatartani. Enyhén kicsaptam az ajtót, mire az visszacsapódott rám, mert kívülről valaki belökte az ajtót és a padlón landoltam. Ennek ellenére érthetően hallottam egy pár riporter kérdését és abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak én mentem volna ki előbb és nem ők. Minden kérdés Joshua felé irányult.

            „- Igaz az, hogy egy lánnyal volt Changdeokgung palota kertjében?”

            „- Milyen kapcsolat van maguk között?”

            „- Mióta ismerik egymást?”

            A fényképezőgépek hangos kattogása minden másodpercben elhangzott. Válasz viszont nem érkezett felőle. Habár nem láttam, hogy mi történt pontosan, csak a busz ajtajának becsukódását hallottam az ajtó mögül. Még mindig mereven ültem a földön, szinte mozdulatlanul. Tennem kellett valamit ez ellen. Nem hagyhattam ezt így. Ő nem tehetett semmiről. Felálltam és már készültem kinyitni az ajtót, de egy másik kéz elvette az enyémet a kilincsről. Baloldalra tekintve, Taeyong rezzenéstelen arca tekintet vissza rám a semmiből.

            - Ne csináld ezt. Csak még nagyobb bajba sodrod.

            - Miért akarsz megállítani?! – már szinte üvöltöttem rá. Haragom egy részét mind rá uszítottam, amiért megakadályozott engem. Nem tarthatott vissza ettől. Nem lehetet beleszólása abba, amiket tenni akartam.

            - Mert fontos vagy nem csak nekem, de másoknak is! Ha most kimész, nem fogod tudni egymagadtól letisztázni a dolgokat, ehelyett csak még több igazat adsz a pletykának, amit napok óta az emberek a szájukra vettek! – ingerült volt. Arca vörös színben égett, szemei viszont most szikráztak. Olyan heves volt, ezért hátráltam tőle. Miről zagyvált itt össze nekem? Miért most hallottam erről először?

            - Milyen pletykának? Te miről beszélsz?!

            - Szóval nem tudsz róla. Nem csodálom. Fényképek szivárogtak ki, miszerint vele együtt láttak a parkban, miközben a karjai között hordott egy lányt – zárta le ennyivel a témát. Elértem a határaimat. Az ok, amiért könnybe lábadtak szemeim meggyötört, széttiport. Nem voltam eléggé elővigyázatos. Ostoba voltam. Minden, ami az imént történt, az én hibámból következett be. Bajba sodortam azt az személyt, akit most a legjobban szerettem. Ó istenem, milyen ember vagyok én, aki így okozott neki gyötrelmet?!

            Kabátom hosszú ujjával töröltem le szemeimből áradó könnycseppjeimet, amik folyamatosan folytak államig lefelé. Fejemet lehajtva tartottam, nem szándékoztam az előttem álló személyre nézni, még ha a folyosó végén félhomály uralkodott. Sminkem egészen biztosan elmosódott, ezért sem akartam emberek előtt mutatkozni. Ő sem szólt egy szót sem. Kínos csend ülepedett le, erre a kihalt folyosóra, egyedül szipogásom hallatszott. És bár én egy centit nem mozdultam, velem szemben Taeyong karjai közé zárt. Ezzel próbált megnyugtatni, a közelségével. Viszont még ez sem enyhített fájdalmamon.

            - Tudtam, hogy ez lesz. Bármelyik is következett volna be, téged mindenféleképpen megsebeznek. Ha nem emiatt, akkor a cég visszautasítása miatt. Bárcsak meg tudtalak volna védeni valahogy… – erős karjai még jobban megszorította gyenge alkatomat, majdnem addig a pontig, hogy összeroppantott volna. Állát vállamon pihentette, olyan közelről hallottam szavait ezután. - Jobb esetben, most megcsókolnálak. De látszik, hogy ki birtokolja az érzéseidet.

https://www.youtube.com/watch?v=w9al-NwZ2W8

17. fejezet: Vágyódás minden szívben 3. rész

22:30

            - Melani… ti… mit… – hebegtem minden kimondott szót.

           

            - Lilly! Meg tudom magyarázni… – állt fel Seungkwan mellől és felém közeledett. De addigra én már kifakadtam.

            - Melani… az még nem zavar, amit láttam. Úgyis el fogod mondani. De most komolyan… MIT KERESTEK TI AZ ÁGYAMON? – ordítottam rá Melanira életemben először.

            - Oké. Nem a te ágyadban csináltuk amúgy, csak most ültünk le oda. Seungi ki akarta nyitni az ablakot, mert meleg volt, utána lusta volt visszamenni az enyémhez – magyarázta el Melani röviden és tömören. Közben fél pillantással ránézett Seungkwanra, aki próbált nem vigyorogni mögüle.

            - Mióta hívod Seungkwan Oppa-t Seunginak egyáltalán? Mióta? Hogyan? – Egyszer Seungkwanra, majd Melanira néztem, de a kínos helyzet miatt volt ennyire nagy csend köztünk.

            - Lilly, ülj le – szólalt meg végre Seungkwan is. Egy ideig még lefagyva álltam az ajtóban, azonban mégis erőt vettem magamon, és úgy tettem, ahogy mondta, helyet foglaltam a sarokban heverő fotelben. Karjaimat a karfán pihentettem, lábaimat pedig szorosan összezártam. Nem tagadom, kíváncsi voltam rájuk. Ki ne szeretné tudni, hogy a csapattársa egy bálvánnyal van együtt?

            - Egy ideje már együtt vagyunk. Februárban találkoztunk egy fellépés alatt, amikor CL háttértáncosa voltam. Akkor léptek fel a fiúk is és akkor ismertem meg Seungit. Azóta csak kakaotalkon beszéltünk, mert tilos volt akkor a kollégiumon, sulin és tánctermen kívül máshova mennem, ha nem másokkal megyek. Kábé 2 hónapja írta Seungi, hogy meghallgatást tart a Pledis és én azonnal belementem. Ott hagytam a YG-t és jelentkeztem. Igen, ott hagytam az egyik legjobb céget, de az álmaimat nem adtam fel. Meg egy újat is találtam – néztek össze egymással, mire mindkettőjük arcán egy örömteli mosoly jelent meg. Érezni lehetett a köztük levő szoros kapcsolatot, ami miatt én ott helyben majdnem elolvadtam, mert olyan édesek voltak együtt, hogy már kezdtem elfelejteni a 10 perccel ezelőtt történteket.

            - És… – tartottam egy kis hatásszünetet. - Ki volt, aki bevallotta a másiknak? – fürkésztem tekintetemmel az arcukat, mire Seungkwan elnevette magát és felemelte a kezét. - Uhh, amúgy gratulálok nektek, még ha az előbb elég gáz is volt – röhögtük el magunkat mindhárman. A részletekbe nem szerettem volna belemenni, úgy gondoltam, az már az ő dolguk volt. Sejthettem volna. Már a táncpróbán is úgy tűnt, mintha már azelőtt is jóban lettek volna. Hogy nem vettem akkor észre? Nem számít.

            - Amúgy, milyen volt a randid cuki Minghaoval? – lepett meg Melani hirtelen kérdése. Nem mondhatok el neki mindent, főleg nem Seungkwan jelenlétében. Egy ideig gondolkodtam, hogyan is mondhatnám el, aztán megszólaltam.

            - Minghao elvitt legalább 4 helyre enni, utána megnéztük 9-kor a Banpo hidas műsort – álltam meg egy pillanatra. Hisz ezután következett Mingyu felbukkanása. Tényleg el kellene ezt mondanom Seungkwan előtt is? Mi baj lenne belőle?

            - És? – faggatózott tovább Melani.

            - Úgy érzem magam, mintha valami kihallgatáson lennék – nevettem bele a mondatomba, csakhogy oldjam egy kicsivel a feszültséget. - Úgyis Seungkwannal vagy együtt, szóval nem lehet baj. A műsor után Mingyu lepett meg minket – erre mindketten elcsendesedtek. Már megint.

            - Most, hogy mondod… Mingyu említett valami ilyesmit, hogy ne közeledjünk hozzád annyira, ezért se beszéltem veled az első nap úgy, ahogy szoktunk. Nem tudtam, hogy ezt úgy értette – vett egy mély levegőt, azután tovább beszélt. - Úgy látszik, emiatt nem kerestek téged a tagok, pedig nagyon hiányoztál nekünk – pásztázta a földet szemével.

            - Gondoltam, hogy valami ilyesmit mondhatott, mert Mingyu és Minghao Oppa valami ilyesmin veszekedtek…

            - Lilly. Szereted Mingyut? – Meghökkentem Melani kérdésére. Viszont minek hazudjak az érzéseimről pont neki? Gondolkodás nélkül hagytam, hogy a szavak folyjanak a számból.

            - Nem szeretem Mingyut. Vagyis, nem úgy szeretem őt, ahogy ő szeretné.

            - És Minghaot?

           

            - Őt sem. Habár… nem egyszer jöttem zavarba miatta a mai nap – fordítottam el a tekintetem róluk, hogy kifelé pillantsak az ablakon, majd vissza rájuk.

            - Akkor? – vitte tovább a témát Melani. Beletúrtam a frufrumba, mielőtt választ adtam volna neki.

            - Holnap fogok vele találkozni – széles mosolyra húztam ajkaimat, miközben a szemem is felvette ugyanazt az ívet. Melani odajött hozzám, leguggolt elém és tőle szokatlan módon ennyit mondott.

            - Két pasi téged akar, de te egy másikat szeretsz. Most mondanék valami csúnyát erre, de inkább csak annyit, hogy sok sikert – borzolta össze a hajamat Melani, ami miatt egyet morogtam rá. Megmondtam már neki is, hogy ne, ismétlem, ne csinálja ezt!

            - Nekem mennem kell – állt fel az ágyról Seungkwan és Melani felé sietett. - Jó éjszakát cicám.

            - Neked is Seungi – Majd egy búcsúcsókot nyomott Melani ajkaira. Felvette a sportcipőjét és már ki is ment volna, ha nem nyílott volna ki rögtön az ajtó, amiből Eunsoo unnie lépett be. Vizes kabátját azon nyomban felakasztotta, utána kibújt cipőjéből. Valami elnézés félét motyogott Seungkwan felé, aki végre ki tudott menni. Eunsoo visszaköszönt nekünk, habár hangját már csak a konyha felől hallottuk. Melanival egymásra néztünk, megvontuk a vállunkat és a konyhába mentünk mi is. Unnie a táskájából pakolta ki az uzsonnás dobozokat a hűtőnkbe, mire Melanival megint fejben beszéltünk egymással, hogy „Mit csinál?” avagy „Honnan van a sok kaja?”

           - Eunsoo unnie, milyen volt a randi Woozi Oppa-val? – kérdezte Melani, ha már én meg sem bírtam mukkanni.

            - Mindjárt, csak ezeket még bepakolom és átöltözöm – intett le minket ennyivel.

            Megvártuk, hogy Eunsoo átöltözzön, addig is a zenei csatornákat böngésztük Melanival a kanapén hemperegve.

            - Amúgy, hol van Süsü? – Eközben még mindig a képernyőt néztem, ahonnan az Up10tion adta elő az Attention dalt, amit akkor hallottam először.

            - Azt mondta, hogy ma bent éjszakázik, sok dolga van – felelte Melani.

            - Szegény, ő is biztos agyon dolgozza magát – gondoltam Süsüre és küldtem felé egy apró bíztatást telepátián keresztül. Más kérdés viszont, hogy valaha meg fogja-e kapni az üzenetet, hisz fedett helységben voltam. A hiánya miatt éreztem kicsit nagynak a négyszemélyes kanapét. Általában Melani és én ültünk a két szélén, míg ők középen ültek és tartották a hatalmas tányér popcornt vagy nachost filmnézés közben.

            - Max. majd hazajön és alszik – tudta le ennyivel a témánkat Melani.

            Eunsoo belépett a nappalinkba egy vadonatúj ruhában, ami miatt sikerült minket megmosolyogtatnia. Nagyon szép volt rajta az a ruha, még is különös volt, hogy ilyenben láttam őt. Leült közénk a kanapé elé, és meglepetésünkre mesélni kezdett nekünk. Közben a távkapcsoló után nyúltam, hogy lehalkítsam a tévét egy hangyányival.

            - Woozival először a cégnél voltunk, mert be kellett fejeznie egy dalt, mielőtt elmentünk volna vacsorázni és várost nézni. Jjigae-t ettünk mindketten az étteremben és közben minden féléről beszéltünk, még mesélt is az új albumról, amin dolgoztak! – Megállt egy rövid levegővétel erejéig. - Utána bementünk egy pár üzletbe is, ahol ezt a ruhát vette meg nekem… Fizettem volna én, de nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy neki kell. Ezután sétáltunk nagyon sokat, de már nem emlékszem hova mentünk. Mindig csak Woozit figyeltem, aki mellettem sétált egészvégig. Miatta felpezsdült a szívem, még a gondolataim is vele lettek tele. Jól esett, hogy velem volt. A pihenésre szánt idejét pedig velem töltötte. Lányok, azt hiszem, szerelmes vagyok – ejtette ki ilyen könnyedén ezeket a szavakat, hogy néhol csak ámultam, amiért ilyen bátran bevallotta nem csak saját magának, hanem nekünk is. - Na és nektek milyen estétek volt? – fordította felénk a tekintetét Eunsoo, mire segítséget kérően Melani felé néztem, aki a szája szélét harapdálta.

            - Nem beszéljük meg ezt máskor? Eléggé késő van már – sikerült Melaninak elterelni a témát. Olyan jó kedvűnek tűnt Eunsoo, nem akartuk, hogy a mi dolgunkkal elrontsuk a kedvét.

            - Még egy fontos kérdésem lenne – állítottam meg mindkettőjüket ennyivel. - Honnan a sok kaja?

            - Woozi adta nekem. Olyan sok adag ételt küldtek a fanok nekik, hogy egy párat nekünk ajándékozott. Ugye milyen kedves tőle? Viszont tudom, hogy nem nekünk csinálták, hanem nekik. Visszautasítani pedig nem volt szívem – tudta le ennyivel Eunsoo.

*Napló

            Mindhárman átöltöztünk, fogat mostunk, majd ágyba bújtunk. A két Unniem egyből elaludt, amíg én hosszú ideig csak a zuhanykabinban ácsorogtam. Hagytam, hogy a langyos víz benedvesítse a testem minden pontját, csak utána nyúltam tusfürdő után. A sok sikálással próbáltam kimosni vegyes érzelmeimet. Mingyu és Minghao egyaránt szerelmesek belém. A gondolatra egyre jobban sikáltam a karomat, ami már akkor vörösben égett, így ha tovább folytattam volna, besebesedik. Leejtettem a kerek fürdő szivacsot és azzal együtt csúsztattam le a lábaimat, míg a hátam neki érintettem a hideg csempének. Erősen fogtam mindkét kezemmel a fejemet, és arcomat térdeimnek nyomtam. Nem akartam semelyiküket sem megbántani. Mindkettőjüket szerettem, de nem olyan értelemben, ahogy ők akarták. Ha az egyiket visszautasítom, megbántom, akkor a másik örülni fog ennek. Viszont, ha mindkét fiút, onnantól fogva soha nem lesz már semmi sem a régi. Holnap pedig Joshuával találkozom. Újra viszont látom azt a férfit, aki képes gyönyörű és keserű érzésekkel is ellepni. Iránta táplálok olyan szeretetet, amit más iránt sosem bírnék. Vagy ez is csak egy olyan érzés, ami idővel elszáll? Csak az első szerelem fogalma lenne? Fogalmam sincs erről sem. Keserves dolog ez a szerelem. Minden kétséget kizáróan őt szerettem. A jelenlétében meg-megremegtem, a hiányától a szívemet döfte egy kés. Most is a könnyeimmel küszködtem, ami a lefolyó vízzel vegyült s már megkülönbözhetetlen volt. Mindkettő csak folyadékból állt. De az egyik több érzéssel tört a felszínre.

szeptember 3., szombat

*Napló

            Reggel kilenc óra volt és a hétfői házijaimat írtam meg. Sok, nagyon sok koreai nyelvtan házi volt, amiből kábé egy kukkot sem értettem, csak annyit, hogy hogyan kell kimondani és leírni. Szokásom volt előre megcsinálni mindent, amit lehetett, viszont ez csak az első félévre vonatkozott sajna. Második félévre olyannyira ellustulok, hogy nem tartom be a határidőket, mindent szinte az utolsó pillanatra időzítek. Csak egy újabb hiba, ami belőlem származott. A sok írástól nagyon meg szokott fájdulni a jobb kezem, ezért tartok 5-10 perces szünetet minden háromnegyed órában. Miközben a kedvenc lejátszási listámat hallgattam, a telefonom rezegni kezdett egyből. Pár millimétert mozdulhatott, én pedig gyorsan megnéztem, hogy mi miatt. Egy új üzenetem volt, méghozzá Joshuától. Amint erre gondoltam a szívem hirtelen elkezdett felgyorsulni. Talán még a kezem is annyira remegett, mint ahogy a telefon tette ezelőtt. Ezt írta.

Sürögtem, forogtam, kerestem azt a ruhadarabot, amit fel akartam venni. Szerencsémre meg is találtam a szárítón egyből. Kibontottam a hajamat a kócos kontyból és ügyelve minden csomóra kifésültem. Lehet már vagy tízszer átfésültem mindenhol, csak hogy sima legyen. Utána hirtelen megfagytam a tükör előtt, mert megláttam Melani arcképét egy gonosz vigyorral. Lassan tettem le a kefét az asztal sarkára és hátrafordultam Melanihoz.

            - Hova mész? Ja, hogy vele lesz randid – kuncogott Melani rajtam. - Kivel is? – kíváncsiskodott már megint. Egy kis hezitálás után, de ki tudtam végre-valahára mondani egy nevet.

            - Joshuával – ajkaimat lebiggyesztettem ezután.

            - Ó! És hogy megy a dolog köztetek? – Tovább folytatta a kellemetlen témát.

            - Hát…

            - Ne mondd azt, hogy még nem is vagytok együtt!

            - Melani, ez nem olyan egyszerű tudod – néztem ki egyenesen az ablakon, a fiúk kollégiuma felé. Ha ideges vagyok, mindig megtöröm a szemkontaktust valakivel és elnézek valamerre máshova. - Szeretem, de ő ezt nem tudja – Ezt követően hatalmas gombóc formálódott torkomban.

- Miért nem vallod már be neki végre? – Látszott Melanin, hogy pillanatnyilag mindennél jobban szeretné, hogy mi együtt legyünk.

- Unnie. Nem jobb, ha megmaradunk az álomnál és nem hagyjuk, hogy lerombolja a valóság? Eddig nem vettem észre egy csöppnyi jelét is annak, hogy érdeklődne irántam… – Melani megpöckölte a homlokomat, mire feljajdultam.

            - Pabo! Ha nem tetszenél neki, nem kérné, hogy menj el gyakorláson kívül máshova is vele! – próbált jobb kedvre deríteni engem, és sikerült is neki. - Én szurkolok nektek, ahogy Eunsooéknak is. – Unnie az ajtóhoz sétált, mire én felálltam és hátulról megöleltem őt a könnyeimmel küszködve.

            - Köszönöm Unnie – öleltem egy kicsivel szorosabban, mint amennyire kellett volna.

            - Jó-jó, de most engedj el légyszí – Erre elengedtem őt.

13:56

            Alig pár perc választott el attól, hogy hivatalosan is kezdetét vegye a mi kis randink. Viszont ismételten egy kissé túl pörögtem a gondolatától. Becsuktam magam után az ajtót és lelépkedtem a lépcsőn. Az ötödik lépcsőfoknál kicsit megcsúsztam, valószínűleg még mindig vizes volt a tegnapi esőtől, amiért egy kis ideig éreztem, hogy rosszul léptem. Habár nem foglalkoztam vele akkor, mert utána úgy tűnt, semmi baja nem volt a bokámnak. Épp hogy leértem, ki volt szabadítva az összes szunnyadó lepke a hasamban. Ott állt neki dőlve a mi kollégiumunk falának és csak egy halvány pillantást vetett rám, ám már akkor sikerült rám mosolyognia. Én pedig akaratlanul is visszamosolyogtam rá. Egy inget viselt, farmerrel párosítva, ami optikailag nagyon megnyújtotta a lábait. Kivételesen még kisebbnek éreztem magam mellette, - olyan százhatvannak, mint amennyi valójában voltam. Nem igazán kezdtünk bele egy témába, csak köszöntünk egymásnak, ő pedig kérte, hogy kövessem. De hogy hova vezetett az út? Halványlila elképzelésem nem volt arról. Csak követtem. Lépést próbáltam tartani vele, ahogy csak bírtam. Lassú lépteimet gyorsabb iramba fogtam, kis szünetet sem tartva. Kezem magam mellett lógattam, s azután egy pillanatig Joshua kezét szemléltem, ami pár nappal ezelőtt az enyémmel volt összekulcsolva. Nem tagadom, vágytam ugyanarra az érzésre, ami az akkori próba alatt volt. Melegség öntött el akkor is, ami csak még jobban megizzasztott. Össze akartam érinteni a kezemet az övével egy véletlen folytán. Végül nem tettem meg. Nem volt ahhoz ennyi bátorságom.

            Egy bolt elé értünk, ahol koreai tradicionális ruhák sorakoztak a kirakatban. A szivárványnál is több színben pompázó ruhadarabok, amelyeket ügyességgel szabtak. Világos színek, keverve a sötét színekkel. Lágyabbak erősebbe egyaránt. Minden fajtát láttam. Élvezettel néztem végig mindegyiken, mint aki még sosem látott ehhez foghatót. Nem várt mozdulat volt, amit Joshua ezután tett. Kinyitotta ennek az üzletnek az ajtaját, mire a csengő azonnal megszólalt, s ezzel jelezte az érkezésünket. Két nő sietett felénk. Egyikük már ősz haját próbálta fekete hajfesték alá rejteni, míg a másik nő kissé fiatalabb volt nála. Akárhogy is néztem, mindketten az örömtől kivirultak, amint megláttak minket ketten. Joshuát lehet azért, mert egyből felismerték. Kérték tőle, hogy rázzanak kezet, mire ő egyből megtette ezt. Felém is ugyanazzal a kéréssel fordultak, viszont az én nevemet megkérdezték. Tény és való, hogy én nem vagyok ismert mások számára, ami személy szerint sosem zavart igazán. Joshua beszélt a nőkkel azon a nyelven, amiből egy szót is alig bírtam felfogni, ezért is volt kellemetlen egy picit. Végül abbahagyta a beszédet. Az egyikük Joshuával ment el egy másik részlegre, ahol, ha jól gondoltam a férfiaknak szabott ruhák voltak, míg a nő, aki velem maradt engem tessékelt be egy fülkébe.

            Nem mért le semmit. Se a magasságomat, se a karom hosszúságát, annyit kért, hogy vegyek fel egy fehér ruhadarabot és azt a két zoknit, amit a kezembe adott. Végezetül megkérdezte hányas cipőt viseltem és már el is viharzott valahova. Ameddig ő a sok ruha közt matatott, felvettem a fehér lepedőszerűséget és a zoknikat is. Unalmamban leültem a székre és balról-jobbra követtem a szemeimmel, ahogy több és több ruhát fog a kezei közt. Egy idő után az összeset leejtette a földre, mert megakadt a szeme egy olyan darabon, ami lehet az ő elképzelésének felelt meg. Odalépett hozzám és a hatalmas szoknyát egészen a mellkasom fölé megkötötte. Először picit túl szorosra sikerült, ezért köhögtem egy picit, de utána lazított rajta. A felsőt pedig fölé vettem fel, utána masniba kötötte elől. Kiengedte a hajamat a lófarok alól és elkezdte kifésülni a hajamat. Egy alacsony kontyba fogta, csak utána nyúlt az asztalon levő hajdíszek után. Ámulattal néztem minden mozdulatát, amikor készen lettünk. Pedig arra gondoltam, hogy a sminkemet is megcsinálja, hisz a mellette levő asztalon ecsetek és szemhéjfestékek sorakoztak, de annyival lezárta, hogy ügyesen sminkeltem ma. Emiatt nem volt szükséges arra. Megkért, hogy álljak egy tükör elé, amiben megtekintettem magam tetőtől talpig. Úgy éreztem, mintha egy másik ember bőrébe bújtam volna, valahol Sejong király idejébe való ágyasnak tűnhettem. Tetszett a látvány. Valahogy túlságosan, mint amennyire kellett volna. Tökéletesen rásimult a finom selyem karomra, ezzel némi eleganciát éreztem a ruha viselésével együtt. Ennek ellenére a velem szemben érkező csillogtatta igazán szemeimet. Az ő színei a világoskék és a sötétebb, szinte már fekete kék volt. Bebizonyosodott, hogy biztos nem evilági lényről beszéltem, hisz bármilyen színt is viselt, kifogástalan megjelenést nyújtott.

            - Nagyon szép vagy – szólalt meg hirtelen, miközben még mindig egymás szemébe néztünk. Zavaromban a ruha hosszú ujjával eltakartam az arcomat és egy köszönöm félét suttogtam. És ekkor történt az, hogy a másik kezemet megragadta és kifelé húzott a boltból. Erre én feleszméltem és elhúztam a kezemet tőle.

            - Mit csinálsz? Nem fogunk fizetni? – kérdeztem Joshuától.

            - Már fizettem. 4 órára kölcsönöztük ki a ruhákat. Nem sok idő, ezért siessünk – ragadta meg ismét ugyanott a csuklómat és szaladni kezdtünk. A kis utcából, egy nagyobb emberekkel teli utcába, folyamatosan csak futkároztunk, mint két kis gyermek. Egy idő után fáradni kezdett a bal csuklóm, szóval ki akartam húzni a szorításából. Attól kezdve azonnal a kezemet markolta meg. A szívem egész végig repdesett. Felgyorsult a szívverésem, majd a homlokomról is egyre több izzadtság csepp gördült le. Fáradásnak viszont egy csöpp jelét sem éreztem. Úgy hittem, örökké tudtam volna így suhanni ezer, meg ezer utcán át. Nem is lehetett volna letörölni a vigyort az arcomról, egyszerűen a felhőtlen vidámság tört utat magának belőlem és töltötte meg a légkört.

            Az utolsó fordulásnál elengedte a kezemet, ezért feleszméltem a sokáig tartó ábrándozásom alól, mert abban a pillanatban egy újba csöppentem bele. A kölcsönzött cipőm a régi kőtéglával fedett földet taposta, aminek végében egy szépséges palota állt. Közelebbről is megszemléltük a fából készült épületet, amit vörös festék borított, melyen zöld minták virítottak. Meglepett, amikor Joshua közel hajolt fülemhez és megsúgta ennek a helynek a nevét, ami a „Changdeokgung palota” volt. Nem mondott valami sokat ezzel, nem is vettem tudomást a palota nevéről. Csak kíváncsi tekintettel néztem meg minden egyes sarkát. Közben észrevettem, hogy Joshua befelé sétált és itt hagyott engem a sok száz ember között, ezért önkéntelenül is futni kezdtem utána. Nem tudtam hova és merre ment, ismételten csak követtem, amerre a lábaim vezettek el.

            Még a palotánál is nagyobb csoda tárult szemeim elé, amikor egy újabb lépést tettem befelé. A palota egy káprázatos kertet rejtett magában, minek közepén egy mesébe illő tó terült el. Hosszú és minden bizonnyal mély is volt, mégis ráláthattam a végére. Joshua egy helyben megállt, mire megkönnyebbülten fellélegeztem. Nagyon elfáradtam a hosszadalmas sprinteléstől. Még egy utolsó szusszanással mellé siettem és úgy sétáltunk végig a tó mellett. A tisztavizű tó visszatükrözött mindent, mi mellette elhaladt, vagy ami közel volt hozzá. Elővettem a mobilomat táskámból és megkértem egy kedves turistát (kihangsúlyozom itt a kedves szót, mert nem szívesen adom más kezébe a mobilomat. Sosem tudhatom, hogy elszaladnak-e vele vagy sem), hogy készítsen kettőnkről egy fotót. Szőke hajú nő volt, bőre napbarnított és napszemüveget viselt hajkoronáján. Mosolyt varázsoltam arcomra, míg Joshua közelebb nem lépett hozzám. Mihelyst végre észhez tértem, visszakértem a telefonomat a nőtől, aki ezután tovább is állt. Egy képernyőnyomás volt, de úgy éreztem, képes lennék kiejteni a telefonomat a kezemből, ami miatt szilánkokra törne a kijelző. Nem csaltak ezúttal sem az érzékeim, jól tudtam, hogy bal kezét derekamon éreztem és nem csak képzeltem az egészet. Közelebb hajolt arcával hozzám egy kép erejéig. Megéreztem magával ragadó illatát, mi a szél fuvallatával csapta meg arcomat.

            A nap már nem sütött olyan melegen, mint órákkal ezelőtt. A sétálás is kezdett unalmassá válni. Turisták és a koreai lakosok is fogyatkozni kezdtek a tó körül, csak egy maréknyi ember maradt a palotán belül.  Joshuával pedig egészvégig csak beszéltünk megállás nélkül. Mesélt arról, ami vele és a többiekkel történt nem rég, még egy régi közös emléket is megosztott velem. Magáról viszont semmit nem mondott. Rendszerint csak hallgattam és bólogattam minden mondata után, de az igazat megvallva, jobban szerettem volna róla többet megtudni.

            - Lilly – szólított hirtelen, mire felé fordítottam arcomat. Meglehetett állapítani rólam, hogy kimerült voltam és szerettem volna már hazafelé menni. Próbáltam elrejteni fáradt mivoltomat előle, viszont nem igazán sikerült. - Táncoljunk.

            - Tessék? … Rendben. De zene nélkül? – Nem értettem hogyan gondolta ezt, ezért egy kicsit balra döntöttem a fejemet, így jeleztem neki érthetetlenségemet.

           - Csukd be a szemed és zárj ki mindent körülötted – Úgy tettem, ahogy kérte. Jobb kezét derekamon éreztem, míg a másikat az enyémbe fonta. Lassú léptekkel vezetett engem a jobb oldalra, s már az ismert mozdulattal léptem ugyanabban az iramban, mint ő. Ugyanazt táncoltuk el, mint a próbán levőt, mégis sokkal hosszabbnak tűnt nekem. Még mindig csukott szemmel fordultam és lépkedtem. Elképzeltem fejben minden egyes lépést, testem pedig ez alapján mozgott hol jobbra, hol balra. A természetben levő apró állatok biztosítottak háttérzajt, ezért sem tűnt minden annyira csöndesnek. Kinyitottam a szememet és mentén Joshua tekintetét kaptam el. Arcát lefelé hajtotta, ajka azt az ívet vette fel, mint eddig is. Szembogarában láttam meglepett arcomat, bár tekintete ezután sem változott meg.

A cipőmnek sikerült lerepülnie a lábamról, ahogyan léptem, ezért is engedtem el Joshua kezét, és pattogtam cipőm után bal lábammal, de akkor majdnem sikerült orra buknom. Megint hasogatott a fájdalom, mint délután. Bevertem volna fejemet a kőtéglába, ha nem tartotta volna ki teljesen mindkét kezét előttem. Habár cipőmet nem tudtam a földről felvenni, helyette egy apró ölelésbe zárt karja közt. Mereven tartottam kezeimet, nem volt merszem átölelni őt. Ez csak egy véletlen lenne, nem? Azt kívántam, bárcsak egy kicsivel tovább tarthatott volna ez az ölelés, mint pár másodperc. Felvette a földről cipőmet, letérdelt, s mint egy Disney mesében, belecsúsztattam jobb lábamat a cipellőbe. Felállt, én pedig lépni akartam egyet, de azon nyomban bele nyílalt a fájdalom. Nem tudtam leplezni előtte, mennyire fájt a lábam. Még ha egy kicsit is megpróbáltam volna mozdítani, akkor biztos ott helyben ültem volna egészen a nap végéig.

Joshua ezt észrevette. Már-már úgy éreztem, keresztüllátott minden cselekedetemen vagy olvasott a gondolataimban. Nem várt lépés volt tőle, amikor egyik kezét hátamra, másikat pedig térdeim mögé helyezte és rögvest felemelt a magasba. Mit reagálhattam volna? Ha azt hittem, hogy az egész napi zavarom sok volt, akkor ez a tetőfokára hágott. Sok ember tekintetét éreztem magamon, legalább három árnyalattal vörösebb volt a fejem az eddiginél. Neki persze töretlen volt a mosolya. Sosem tudtam volna megmondani, hogy miért csinálta ezt. Nem tudtam érzelmeket kicsalni belőle. És ez frusztrált, összezavart. Minden cselekedete.

- Leteszel? – kérdeztem, miután végre a nyüzsgő utcára léptünk.

- Nem teszlek le – válaszolt miközben továbbsétált.

- Nem tudtam, hogy ilyen erős vagy. S.Coups Oppából néztem volna ki inkább…

- Nem vagyok olyan erős. Csak te vagy túl könnyű – nevetett egy kicsit ezen. Legalább valamihez értettem vele kapcsolatban. Mosolyt vagy nevetést fakasztani belőle. Én viszont folyamatosan felfele tekintettem, hol szemeit figyeltem, hol pedig éles állkapcsát.

- Tegyél le – hisztiztem tovább neki.

- Ha leteszlek, akkor mit teszel? Máshogy úgysem tudsz hazajutni.

- Hívok taxit.

- Nem beszélsz koreaiul – találta ki megint az igazságot.

- Akkor busszal megyek.

- Nincs buszmegálló nálunk.

- Istenem… – tovább akartam folytatni, de megállított.

- Csak hagyd, hogy vigyelek és nem lesz semmi baj – próbált meg ennyivel megnyugtatni. Végül is, sodródtam az árral. A férfi, akit szeretek a karjaiban visz, és most ennyire közel tudhattam magam hozzá. Többet akartam megtudni róla, érezni akartam a szívdobbanását, de legfőképpen a gondolataiba akartam bebocsátást nyerni. Mire gondolhat, amikor ilyen helyzetben kell végig sétálnia az utcán? Kényszerből teszi ezt? Vagy több minden van mögötte?

Megmaradt ennak a napnak a melegsége mélyen, a szívemben.

Howl & J - Perhaps Love (Talán szerelem)

https://www.youtube.com/watch?v=u_Sn13FM1jE

- Nem tudom mikor kezdődött el mindez
  Amikor a fejem elszédült, olyan gondolatokkal miattad
  Ezek a gondolatok gyakran kipattannak az fejemből
  Szorongok, ahogyan a szívem feléd húz
  Ez semmiség, ez csak egy kis dolog
  Szavaid kínosak nekem

- Ez a szerelem?
  Ha ugyanúgy érzel, ez lenne a kezdet?
  A szívem folyamatosan azt mondja, hogy szeret téged
  Az egész világnak kiáltja, hogy meghallják
  Miért tartott ilyen sokáig, hogy halljam?
  Végre találkoztunk, végre megtaláltuk a szerelmet

- Hogyha megakarnám mutatni, ahogy érzek
  Az egyetlen mód az lenne, ha te én lennél
  Már benned vagyok
  Csak úgy, mint ahogy te bennem vagy
  Egymásnak (egymásnak)
  Lehet, hogy ez már túl megszokott

- Ez a szerelem?
  Ha ugyanúgy érzel, ez lenne a kezdet?
  A szívem folyamatosan azt mondja, hogy szeret téged
  Az egész világnak kiáltja, hogy meghallják
  Miért tartott ilyen sokáig, hogy halljam?
  Végre találkoztunk, végre megtaláltuk a szerelmet

- Amikor arra gondoltok (amikor arra gondoltok)
  Rájöttem, hány pillanat volt, amikor a szívem megremegett
  Keményebben próbálkozom, mivel későn jöttem rá érzéseimre
  Veled leszek
  Kellemes emlékeket adok neked
  Kérlek, soha ne hagyj el újból
  Nyugtalanítanak, még a legrövidebb pillanatok is nélküled
  Kérlek, állj mellém
  Már most nagyon szeretlek (te vagy az egyetlen)

17. fejezet: Váratlan személy 2. rész

19:05

- Nem akarok illúzióromboló lenni vagy bármi – kezdtem bele, miközben egy kicsivel távolabb léptem mellőle.

            - Na? – kíváncsi tekintettel rám nézett.

                                  

            - Ettől a sok izgalomtól megéheztem – levettem róla tekintetemet, majd egy halvány mosoly húzódott az arcomra. Rövid ideig sikerült a gondolataimat valahol máshol tudnom, mi egyáltalán nem ideillett. Ezt akkor vettem csak észre, amikor is Minghao tenyerét fejem tetején éreztem, ami visszazökkentett a valóságba, az SM ügynökség előtti kis utcába. A töprengésem mellé társult a szívem meg nem törő dobogása és ez folyamatosan csak utána kiáltott. Teljesen összezavart ez a hirtelen jött érzés.

- Ne várjunk sokáig. Menjünk – nyújtotta felém ismét a kezét, de ezúttal nem fogtam meg. Nem akartam izzadt tenyeremet övéhez érinteni.

Ahogy az utcákon sétáltunk végig, próbáltam levegőhöz jutni a sok ember mellett elhaladva. Az úttest jobb oldalán haladtunk előre, ahonnan megszemlélhettük a nyitott üzletekben vásárló embereket, sőt a kisebb büfékben vacsorázókat is. Mindkét oldalról a fénylő utcai lámpák világították meg a járókelők szemének világát, így jobban ráláthattak az őket körülvevő csodákra. Nyoma sem volt az őszi hideg éjjelnek. Meglehetősen kellemes meleg fogadott minket egy kis szellővel lágyítva. Kellőképpen nyugalmas volt ez a nyári este.

            - Állj meg itt! – emeltem fel hangomat egy kicsivel úgy, hogy meghallja előttem is. Csodálkozva hátrafordult felém, felvéve ismét a szemkontaktust közte és köztem.

- Mi a baj? – Kérdőn rám pillantott, mire én magyarázni kezdtem arról, hogy tökéletes ez a háttér egy kép készítéséhez. Beleegyezően bólintott, ezt követően távolabb ment, egy kicsivel messzebb.

- Minghao Oppa, pózolj! – erre Minghao széles mosolyra húzta ajkait s arca mellett egy békejelet mutatott, amit sikerült azon nyomban lefotóznom. Pár másodperc múlva le is mentette a képet, amit rögtön megnyitottam egy kattintással. Ahogy sejtettem. Tiszta fotógén az egész srác. Felé nyújtottam a mobilomat, hogy ő is meg tudja nézni.

- Csináljunk egy közös képet is! – Odahajolt mellém, (megállva a tér közepén, ezért nézett végig rajtunk Szöul fél lakossága) és vészesen közel merészkedett arcomhoz. Kinyújtottam a bal kezem amennyire csak bírtam, viszont ezen a gesztusomat kinevette és jobb kezébe vette a telefonom, majd ellőtt egy képet. Na, igen, csak én ebből annyit tudtam érzékelni, hogy Minghao megpuszilta az arcom jobb oldalát, ami miatt egyből vörössé vált az egész fejem. Bal kezét egészen derekamig lecsúsztatta, mi módon közelebb húzott magához. Azt a részt nem is említve, hogy felé fordítottam azonnal az arcomat, és az orrunk egymást súrolta. Mindkét tenyerem az arcom elé kaptam, amiért olyan gyorsan képes voltam zavarba jönni. Minghao visszaadta a telefonomat, amit lesüllyesztettem a táskám legmélyébe. Továbbra is lehajtott égő fejjel sétáltam mögötte, még bele is markoltam a pulcsija hátuljába, csakhogy ne maradjak le. Minghao arcán látszott, hogy ellenben velem, ő teljes mértékben élvezte az egész szituációt. Nem is tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy csak szótlanul vonszolt engem maga után, de váratlanul megállt, így sikerült neki mennem irgalmatlanul széles hátának.

                - Duì buqĭ (Bocsánat) – szólaltam meg kapásból kínaiul, ha már valamilyen nyelven elnézést kellett kérnem tőle. Meglepődtem a saját reakciómon, hisz már jó ideje nem tanultam kínait.

            - Semmi baj – viháncolt ismét rajtam. - Olyan aranyos vagy – hajolt le, szemmagassággal velem, amitől sikerült elkapnia a tekintetemet. Frusztrált a közelsége, ami fokozta az idegességem. Elkaptam róla a tekintetem és oldalra néztem, ahonnan finom illat áradott. - Amióta Koreában vagyok, csak koreai ételeket eszem. Mindegyik Hyung sorba elém tolta a koreai finomságokat. Szerintem most nekem kell neked megmutatnom, amiket nem szabad kihagynod – léptünk közelebb a pulthoz. A gőzölgő étel onnan árasztotta az édes illatot. Úgy nézett ki először, mintha zöldséges palacsinta lett volna, mert egy része zöld volt, másrésze pedig töltelék húst is tartalmazott. Minghao vett két kerek Pajeont, amit nevezhetünk „koreai palacsintának is”. Zöldhagyma volt benne, kimchi és tengeri gyümölcsök. Két kezében tartotta a tányérokat, és egy üres asztalnál foglaltunk helyett egymással szemben. Gyorsan kettéválasztottam a fapálcikáimat, majd egy kisebb falatot emeltem számhoz, így megízleltem mindent benne.

            - Ízlik? – nézett felém két falat között.

            - Igen, nagyon finom! Csak úgy olvad a számban. Ettem és csináltam már ehhez hasonlót – vallottam be neki őszintén. Habár abban nem volt kimchi, azért ez az étel bónusz pontot érdemelt. Az utolsó falatot is a számba tettem és jóízűen elrágtam azt. Midőn lecsúszott a torkomon, letettem a pálcikát a tányér jobb oldalára és egyből egy új fogást kívántam. - Mit fogunk enni később?

            - Sejtettem, hogy ennyi nem lesz elég. Még ezt megeszem, utána megyünk is tovább – mutatta a kezében levő pálcikával a még meg nem evett ételt.

            Nem csak egy terve volt az étellel kapcsolatban. Végig elkísért engem az összes olyan törzshelyéhez, amit ismert és szeretett. Kezdve a viszonylag sós és íz világban gazdag Manduval, a desszertig, ami vörös babbal töltött gombóc volt, más néven Hotteok. Már-már azt gondolta, hogy mindent, amit megettem egyből „le is adtam” egy rövid sétával. Pedig nem, igazából csak egy mosdószünet miatt voltam képes tovább tömni magam, valamint a kíváncsiskodó én, aki nem akart kihagyni semmit sem. Az utolsó megállónk egy halas süteményt áruló bódé volt, amit már nem először láttam sétaközben. Minghao mindig fizetni akart helyettem és sikerült is fizetnie, még mielőtt én kivettem volna a pénztárcámból a pénzem. Visszamenőleg mindig a kezébe nyomtam az összegyűrt papírpénzt, amit ő játékos módon a pulcsim nyakába dobott hátulról, ezért ki kellett halásznom sétálás közben. Jól esett neki, ahogy látta, mennyit gyötröm magam ezeken a kis dolgokon.

            Bungeoppang sütit fogtam kezeim között, miközben mellette sétáltam. Ugyanúgy, ugyanazt az édességet ette velem együtt és egyformán az elénk táruló utcák káprázatos látványát szemléltük meg.

            - Lilly – állított meg pusztán a nevemmel. Leengedtem a kezemben levő édességet, azután feltekintettem rá. Bal kezét vállamra helyezte, úgy hajolt közelebb hozzám, míg újból össze nem találkoztak egymással szemeink. Ezúttal viszont szikrázóan ragyogott a sötét éjben is. Hatalmasat nyeltem, eközben szemeimet csukva tartottam és készültem a legrosszabbikra. Arcomat oldalra húztam, amennyire csak tudtam, hogy kitérjek mozdulata elől. De csak hüvelykujja suhanását éreztem szám sarkában, aztán távolabb lépett tőlem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem egy váratlan csókra számítottam volna, de ezt nem tudtam leplezni előle. Lesöpört felsőjének válláról egy kis koszt, miközben a tekintetével még mindig engem keresett, hogy megmutassa egy csalafinta mosollyal benne lapuló gondolatait.

            Akkor még nem számítottam arra, ami ezen az este történni fog.

Rengeteget sétáltunk, mire megint meg kellett állnom egy kis pihenőre, hogy erőhöz kapjak. A kézfejeim a térdeimen pihentek, a tüdőm levegő után kapkodott. Minghao visszasétált hozzám és a fejem tetejére helyezte fehér sapkáját. Felegyenesedtem ezen a mozdulatára és már levenni készültem.

            - Ne vedd le. Fázni fogsz – tette vissza rám a fehér fejfedőt. - Amúgy is, összeöltöztünk. Te a fehér táskáddal és én a sapkámmal. – Egy óvatos mosolyra húzta ajkait és a szép fehér mosolyát is megvillantotta. - Ne vigyelek a hátamon? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik.

            - Nem, teljesen jól vagyok tényleg… Hé! – Guggolt le egy szempillantás alatt elém, majd megragadta mindkét lábam és azonnal a hátára vett. Szélsebesen futni kezdett, annak ellenére, hogy én rugdostam meg ütögettem minden pontján. Mindhiába. Még mindig szélsebesen futott, egy csomó embert ki is került. Nem szerettem volna hátraesni, így összekulcsoltam a karjaimat nyaka köré és vállára hajtottam a fejem. Feladtam a harcot ellene, vigyen oda, amerre csak akar. Nagyon rövid ideig csak csukott szemmel kapaszkodtam meg benne, még elaludni is képes lettem volna abban a pillanatban. A hűvös szél arcomat és fedetlen lábaimat csiklandozta, ennyire jól esett eme hideg érzet a kánikula után. Minghao erős karjaira is figyelmes lettem, amik folyamatosan erősen tartották lábaimat. Mintha az élete múlott volna rajta, annyira tartott engem. Emiatt éreztem akkor, milyen, ha biztonságban van az ember. Még a fülébe is súgtam halkan, hogy „csak érjünk már oda”. 

            Már álomba kezdett ringatni mindez körülöttem, amikor Minghao egyre lassabbra vette tempóját, halvány jelet adva arra, hogy megérkeztünk.

            - Nyisd ki a szemed. – Ébredeztem fel lágy hangjának hallatára. Alig mozdítottam meg vállán pihenő fejemet, azonnal valami gyönyörű látvány fogadott és ehhez hasonlót ezelőtt még soha nem láttam. A Han folyó máshogy csillogott ezúttal szemeimben. Egy fényben úszó híd magaslott a víz felszíne fölött, aminek oldalain több csöven át tiszta víz áradt bele a folyóba. Sokszor szembe kerültem már vele az interneten, amiket csak kép formájában láttam ezidáig. A Banpo híd, a világ legnagyobb szökőkút hídja. De miért ámított el az egész egy pislantás alatt? A szivárvány fényében pompázó víz látképe sziporkázott szemeimben. Változtak a színek, ahogy a játékos mutatvány sebessége és a kifolyó víz mennyisége is. Észre sem vettem, hogy Minghao leengedett hátáról, és lábaim újra a földet taposták, úgy léptem közelebb amennyire csak tudtam. Minghao szorosan követett, nem hagyott egyedül ekkor sem. Az idő múlása homályos volt abban a húsz percben, amíg a műsor tartott. Hasonló volt, mint a tűzijáték fesztivál. Az érzéseim viszont korántsem ezt sugallták nekem. Annak ellenére, hogy Minghaoval vagyok itt, aki a mai nap során többször is összezavart, teljes egészében tisztában voltam azzal, hogy ez csupán egy fellángolás volt és semmi több.

            - Jól szórakoztok? – szólalt meg egy hang közvetlenül mögöttem, amire váratlanul megfordultam. Ekkor a szemeim tágabbra nyíltak, sokkal nagyobbra, mint ahogy a hidat néztem. Döbbent arccal nyitottam ki ajkaimat, hogy egy mély lélegzetet vegyek. A mellettem álló fiú is követte a mozdulatomat, ámde ő kicsit sem lepődött meg. Körvonalai erősebbé váltak, ahogy közeledett hozzánk egy cudar vigyorral a képén.

            - Mit keresel itt Mingyussi? – támadta le azonnal Mingyut Minghao. Hangjából éreződött egy fajta harag a másik iránt.

            - Eléggé unatkoztam otthon, szóval meglestelek titeket a kis „randitok” közben – válaszolta cinikusan.

            - Mingyu oppa. Mié… – szakította félbe kérdésemet abban a percben.

            - Kicsi Myungho, elmondtam már neked, hogy ne avatkozz bele a dolgaimba és főleg azokba ne, amik fontosak nekem – kiáltott rá Minghaora, majd felsőjének nyakába markolva, és másik kezét ökölbe szorítva tartott arcához nagyon közel. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Úgy éreztem, hogy tehetetlen voltam, de mégis cselekednem kellett, máskülönben nyilvánosan megverik egymást.

            - Oh, igen? És akkor mi van? – feleselt neki vissza Minghao, majd két karját Mingyu mellkasára helyezte és eltolta magától.

            - Mit nem fogtál fel azon, hogy ne merj egy mozdulatot is tenni felé? Szeretem, ezért meg is fogom védeni őt – ütötte bele ökölbe szorított kezét mellkasába, míg arca továbbra is rezzenéstelen maradt. - Annyiszor oda akartam menni hozzátok, hogy egyet bevágjak neked. Ne hidd azt, hogy nem láttam mennyire próbáltál rámozdulni.

            - Mi közöd van egyáltalán ehhez? – Most már Minghao hangjában is düh lakozott, ami csak még jobban felforrósította a légkört.

            - Hagyjátok már abba! – ordítottam telitorokból mindkettőjükre, mire sikerült felém fordítaniuk a tekintetünket.

            - Lilly, neked most nem lehet semmi… – harapta el az utolsó mondatát, mivel újból én beszéltem.

            - Igenis van beleszólásom ebbe a dologba, hisz rólam van szó! – osztottam ki mindkettőjüket sorban. - Miattam veszekedtek… miattam! Ezt meg tudjátok beszélni kevesebb indulattal, mint erővel! Az isten szerelmére! Csapattársak vagytok, szinte már egy családban vagytok testvérek és olyan jól kijöttök egymással! Akkor miért veszekedtek pont rajtam? – töröltem le ujjbegyemmel a szememből kiszökő könnycseppet. - Kérlek, ne csináljátok ezt…

            Hosszas csend volt ezután hármunk között, amíg Mingyu nem sóhajtott egyet.

            - Miért van az, hogy ennyire szeretem benned, amikor ideges vagy, de egyben önzőnek is gondollak, amiért nem fogadod el az érzéseimet és most már Minghaoét sem? – Hangosan nyeltem egyet. Elgondolkodtam a hallottakon. Mingyu és most már Minghao is valamennyire bevallották, hogy mindketten szeretnek. Én viszont az érzéseimre hallgatok, a szívemre, aki Joshua után vágyakozik. Valószínűleg tényleg a legönzőbb ember lehetek, ha nem veszem észre az ő fáradozásukat, hogy mennyire kitartóak velem szemben.

            - Menjünk haza mind a hárman – indultam felfelé a lépcsőn egyenes háttal, hátra sem pillantva. Szorosan a nyomomban voltak, amíg két oldalamra nem engedtem mindkettőjüket, hogy megmutassák a haza utat. Egész idő alatt szótlanul sétáltunk a már hideg utcákon. Fáztam is egy kicsit, ami miatt Mingyu felajánlotta a pulcsiját, de egy határozott mozdulattal elutasítottam, ugyanúgy, mint amikor Minghao meg akarta fogni a kezemet. Feszült volt a légkör hármunk közt, olyannyira, hogy egy hatalmas falnak éreztem magam, ki kettéválasztja a fiúkat egymástól. 

            Sikerült az esőnek is eljönnie ezen az estén, aminek nem kifejezetten örültem, mivelhogy bőrig áztam. Még Minghao sapkája is csuromvizes volt kobakomon, de az nem védett meg a hulló esőcseppektől. Befordultunk a mi utcánkba, azonban egy vörös esernyőre lettem figyelmes, ami az út közepén állt. Még ha este nem is nagyon mentek el kocsik a lakásunk előtt, akkor is veszélyes volt ott állni. Minél közelebb mentünk hozzá, annál jobban világossá vált az esernyő tulajdonosa. Az ernyő alatt is sapkát hordott, ami eltakarta hajának legtöbb részét, de egy pár tincs így is kilátszott belőle. Gyomorforgató érzésem támadt, amint arcára pillantottam. Annak szempárja hűvösen tekintett vissza rám, amitől fejemet lehajtva sétáltam tovább. Jeonghan egy örömteli mosollyal fogadta a nála fiatalabb fiúkat, míg az esernyőjét is föléjük emelte, amíg én továbbra is csuromvizesen álltam. Levettem Minghao sapkáját a fejemről, majd kezébe nyomtam és már hátat is fordítottam nekik.

            - Megint te vagy a bajkeverő – szólt utánam Jeonghan rosszindulatú hangja. Visszafordultam felé, de ekkor a két fiú nem állt már kint.

            - Nem lehet, hogy ezt máskor vitatjuk meg? – kérdeztem tőle, még mindig a folyamatosan csepergő eső alatt állva.

            - Mindegy, amúgy sem érdekelsz – pördült egyet ő is esernyőjével együtt, beütötte a kódot a lakásba, és kinyílott az üvegajtó. – Jobb lenne mindenkinek, ha eltűnnél az életünkből – engedte le a földre, majd csukta össze esernyőjét.

            Mély levegőt vettem, utána én is visszaindultam lakhelyemre. Görnyedt háttal felsétáltam a lépcsőn, utána kinyitottam az ajtót. Halkan becsuktam magam mögött, nem akartam, hogy bárki is felébredjen a zaj hallatán. Levettem átázott cipőimet, majd egy törölközőért nyúltam, azután pedig benyitottam a hálószobába. Azonban lefagytam az ajtó előtt. Nem az átázott ruhák miatt, amik már teljesen a testemre tapadtak, hanem amiatt, amik a szemeimet csapták meg. Ma már az ötödik esemény miatt változott az arcom égő vörössé. Váratlanul táskámat a földre dobtam és egy szót is alig bírtam kinyögni. Melani az ágyamon volt, Seungkwan ölében ülve, miközben karjait az ő nyaka köré helyezte.

            - Melani… ti… mit… – hebegtem minden kimondott szót.

           

            - Lilly! Meg tudom magyarázni… – állt fel Seungkwan mellől és felém közeledett. De addigra én már kifakadtam.

            - Melani… az még nem zavar, amit láttam. Úgyis el fogod mondani. De most komolyan… MIT KERESTEK TI AZ ÁGYAMON?