17. fejezet: Váratlan személy 2. rész

19:05

- Nem akarok illúzióromboló lenni vagy bármi – kezdtem bele, miközben egy kicsivel távolabb léptem mellőle.

            - Na? – kíváncsi tekintettel rám nézett.

                                  

            - Ettől a sok izgalomtól megéheztem – levettem róla tekintetemet, majd egy halvány mosoly húzódott az arcomra. Rövid ideig sikerült a gondolataimat valahol máshol tudnom, mi egyáltalán nem ideillett. Ezt akkor vettem csak észre, amikor is Minghao tenyerét fejem tetején éreztem, ami visszazökkentett a valóságba, az SM ügynökség előtti kis utcába. A töprengésem mellé társult a szívem meg nem törő dobogása és ez folyamatosan csak utána kiáltott. Teljesen összezavart ez a hirtelen jött érzés.

- Ne várjunk sokáig. Menjünk – nyújtotta felém ismét a kezét, de ezúttal nem fogtam meg. Nem akartam izzadt tenyeremet övéhez érinteni.

Ahogy az utcákon sétáltunk végig, próbáltam levegőhöz jutni a sok ember mellett elhaladva. Az úttest jobb oldalán haladtunk előre, ahonnan megszemlélhettük a nyitott üzletekben vásárló embereket, sőt a kisebb büfékben vacsorázókat is. Mindkét oldalról a fénylő utcai lámpák világították meg a járókelők szemének világát, így jobban ráláthattak az őket körülvevő csodákra. Nyoma sem volt az őszi hideg éjjelnek. Meglehetősen kellemes meleg fogadott minket egy kis szellővel lágyítva. Kellőképpen nyugalmas volt ez a nyári este.

            - Állj meg itt! – emeltem fel hangomat egy kicsivel úgy, hogy meghallja előttem is. Csodálkozva hátrafordult felém, felvéve ismét a szemkontaktust közte és köztem.

- Mi a baj? – Kérdőn rám pillantott, mire én magyarázni kezdtem arról, hogy tökéletes ez a háttér egy kép készítéséhez. Beleegyezően bólintott, ezt követően távolabb ment, egy kicsivel messzebb.

- Minghao Oppa, pózolj! – erre Minghao széles mosolyra húzta ajkait s arca mellett egy békejelet mutatott, amit sikerült azon nyomban lefotóznom. Pár másodperc múlva le is mentette a képet, amit rögtön megnyitottam egy kattintással. Ahogy sejtettem. Tiszta fotógén az egész srác. Felé nyújtottam a mobilomat, hogy ő is meg tudja nézni.

- Csináljunk egy közös képet is! – Odahajolt mellém, (megállva a tér közepén, ezért nézett végig rajtunk Szöul fél lakossága) és vészesen közel merészkedett arcomhoz. Kinyújtottam a bal kezem amennyire csak bírtam, viszont ezen a gesztusomat kinevette és jobb kezébe vette a telefonom, majd ellőtt egy képet. Na, igen, csak én ebből annyit tudtam érzékelni, hogy Minghao megpuszilta az arcom jobb oldalát, ami miatt egyből vörössé vált az egész fejem. Bal kezét egészen derekamig lecsúsztatta, mi módon közelebb húzott magához. Azt a részt nem is említve, hogy felé fordítottam azonnal az arcomat, és az orrunk egymást súrolta. Mindkét tenyerem az arcom elé kaptam, amiért olyan gyorsan képes voltam zavarba jönni. Minghao visszaadta a telefonomat, amit lesüllyesztettem a táskám legmélyébe. Továbbra is lehajtott égő fejjel sétáltam mögötte, még bele is markoltam a pulcsija hátuljába, csakhogy ne maradjak le. Minghao arcán látszott, hogy ellenben velem, ő teljes mértékben élvezte az egész szituációt. Nem is tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy csak szótlanul vonszolt engem maga után, de váratlanul megállt, így sikerült neki mennem irgalmatlanul széles hátának.

                - Duì buqĭ (Bocsánat) – szólaltam meg kapásból kínaiul, ha már valamilyen nyelven elnézést kellett kérnem tőle. Meglepődtem a saját reakciómon, hisz már jó ideje nem tanultam kínait.

            - Semmi baj – viháncolt ismét rajtam. - Olyan aranyos vagy – hajolt le, szemmagassággal velem, amitől sikerült elkapnia a tekintetemet. Frusztrált a közelsége, ami fokozta az idegességem. Elkaptam róla a tekintetem és oldalra néztem, ahonnan finom illat áradott. - Amióta Koreában vagyok, csak koreai ételeket eszem. Mindegyik Hyung sorba elém tolta a koreai finomságokat. Szerintem most nekem kell neked megmutatnom, amiket nem szabad kihagynod – léptünk közelebb a pulthoz. A gőzölgő étel onnan árasztotta az édes illatot. Úgy nézett ki először, mintha zöldséges palacsinta lett volna, mert egy része zöld volt, másrésze pedig töltelék húst is tartalmazott. Minghao vett két kerek Pajeont, amit nevezhetünk „koreai palacsintának is”. Zöldhagyma volt benne, kimchi és tengeri gyümölcsök. Két kezében tartotta a tányérokat, és egy üres asztalnál foglaltunk helyett egymással szemben. Gyorsan kettéválasztottam a fapálcikáimat, majd egy kisebb falatot emeltem számhoz, így megízleltem mindent benne.

            - Ízlik? – nézett felém két falat között.

            - Igen, nagyon finom! Csak úgy olvad a számban. Ettem és csináltam már ehhez hasonlót – vallottam be neki őszintén. Habár abban nem volt kimchi, azért ez az étel bónusz pontot érdemelt. Az utolsó falatot is a számba tettem és jóízűen elrágtam azt. Midőn lecsúszott a torkomon, letettem a pálcikát a tányér jobb oldalára és egyből egy új fogást kívántam. - Mit fogunk enni később?

            - Sejtettem, hogy ennyi nem lesz elég. Még ezt megeszem, utána megyünk is tovább – mutatta a kezében levő pálcikával a még meg nem evett ételt.

            Nem csak egy terve volt az étellel kapcsolatban. Végig elkísért engem az összes olyan törzshelyéhez, amit ismert és szeretett. Kezdve a viszonylag sós és íz világban gazdag Manduval, a desszertig, ami vörös babbal töltött gombóc volt, más néven Hotteok. Már-már azt gondolta, hogy mindent, amit megettem egyből „le is adtam” egy rövid sétával. Pedig nem, igazából csak egy mosdószünet miatt voltam képes tovább tömni magam, valamint a kíváncsiskodó én, aki nem akart kihagyni semmit sem. Az utolsó megállónk egy halas süteményt áruló bódé volt, amit már nem először láttam sétaközben. Minghao mindig fizetni akart helyettem és sikerült is fizetnie, még mielőtt én kivettem volna a pénztárcámból a pénzem. Visszamenőleg mindig a kezébe nyomtam az összegyűrt papírpénzt, amit ő játékos módon a pulcsim nyakába dobott hátulról, ezért ki kellett halásznom sétálás közben. Jól esett neki, ahogy látta, mennyit gyötröm magam ezeken a kis dolgokon.

            Bungeoppang sütit fogtam kezeim között, miközben mellette sétáltam. Ugyanúgy, ugyanazt az édességet ette velem együtt és egyformán az elénk táruló utcák káprázatos látványát szemléltük meg.

            - Lilly – állított meg pusztán a nevemmel. Leengedtem a kezemben levő édességet, azután feltekintettem rá. Bal kezét vállamra helyezte, úgy hajolt közelebb hozzám, míg újból össze nem találkoztak egymással szemeink. Ezúttal viszont szikrázóan ragyogott a sötét éjben is. Hatalmasat nyeltem, eközben szemeimet csukva tartottam és készültem a legrosszabbikra. Arcomat oldalra húztam, amennyire csak tudtam, hogy kitérjek mozdulata elől. De csak hüvelykujja suhanását éreztem szám sarkában, aztán távolabb lépett tőlem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem egy váratlan csókra számítottam volna, de ezt nem tudtam leplezni előle. Lesöpört felsőjének válláról egy kis koszt, miközben a tekintetével még mindig engem keresett, hogy megmutassa egy csalafinta mosollyal benne lapuló gondolatait.

            Akkor még nem számítottam arra, ami ezen az este történni fog.

Rengeteget sétáltunk, mire megint meg kellett állnom egy kis pihenőre, hogy erőhöz kapjak. A kézfejeim a térdeimen pihentek, a tüdőm levegő után kapkodott. Minghao visszasétált hozzám és a fejem tetejére helyezte fehér sapkáját. Felegyenesedtem ezen a mozdulatára és már levenni készültem.

            - Ne vedd le. Fázni fogsz – tette vissza rám a fehér fejfedőt. - Amúgy is, összeöltöztünk. Te a fehér táskáddal és én a sapkámmal. – Egy óvatos mosolyra húzta ajkait és a szép fehér mosolyát is megvillantotta. - Ne vigyelek a hátamon? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik.

            - Nem, teljesen jól vagyok tényleg… Hé! – Guggolt le egy szempillantás alatt elém, majd megragadta mindkét lábam és azonnal a hátára vett. Szélsebesen futni kezdett, annak ellenére, hogy én rugdostam meg ütögettem minden pontján. Mindhiába. Még mindig szélsebesen futott, egy csomó embert ki is került. Nem szerettem volna hátraesni, így összekulcsoltam a karjaimat nyaka köré és vállára hajtottam a fejem. Feladtam a harcot ellene, vigyen oda, amerre csak akar. Nagyon rövid ideig csak csukott szemmel kapaszkodtam meg benne, még elaludni is képes lettem volna abban a pillanatban. A hűvös szél arcomat és fedetlen lábaimat csiklandozta, ennyire jól esett eme hideg érzet a kánikula után. Minghao erős karjaira is figyelmes lettem, amik folyamatosan erősen tartották lábaimat. Mintha az élete múlott volna rajta, annyira tartott engem. Emiatt éreztem akkor, milyen, ha biztonságban van az ember. Még a fülébe is súgtam halkan, hogy „csak érjünk már oda”. 

            Már álomba kezdett ringatni mindez körülöttem, amikor Minghao egyre lassabbra vette tempóját, halvány jelet adva arra, hogy megérkeztünk.

            - Nyisd ki a szemed. – Ébredeztem fel lágy hangjának hallatára. Alig mozdítottam meg vállán pihenő fejemet, azonnal valami gyönyörű látvány fogadott és ehhez hasonlót ezelőtt még soha nem láttam. A Han folyó máshogy csillogott ezúttal szemeimben. Egy fényben úszó híd magaslott a víz felszíne fölött, aminek oldalain több csöven át tiszta víz áradt bele a folyóba. Sokszor szembe kerültem már vele az interneten, amiket csak kép formájában láttam ezidáig. A Banpo híd, a világ legnagyobb szökőkút hídja. De miért ámított el az egész egy pislantás alatt? A szivárvány fényében pompázó víz látképe sziporkázott szemeimben. Változtak a színek, ahogy a játékos mutatvány sebessége és a kifolyó víz mennyisége is. Észre sem vettem, hogy Minghao leengedett hátáról, és lábaim újra a földet taposták, úgy léptem közelebb amennyire csak tudtam. Minghao szorosan követett, nem hagyott egyedül ekkor sem. Az idő múlása homályos volt abban a húsz percben, amíg a műsor tartott. Hasonló volt, mint a tűzijáték fesztivál. Az érzéseim viszont korántsem ezt sugallták nekem. Annak ellenére, hogy Minghaoval vagyok itt, aki a mai nap során többször is összezavart, teljes egészében tisztában voltam azzal, hogy ez csupán egy fellángolás volt és semmi több.

            - Jól szórakoztok? – szólalt meg egy hang közvetlenül mögöttem, amire váratlanul megfordultam. Ekkor a szemeim tágabbra nyíltak, sokkal nagyobbra, mint ahogy a hidat néztem. Döbbent arccal nyitottam ki ajkaimat, hogy egy mély lélegzetet vegyek. A mellettem álló fiú is követte a mozdulatomat, ámde ő kicsit sem lepődött meg. Körvonalai erősebbé váltak, ahogy közeledett hozzánk egy cudar vigyorral a képén.

            - Mit keresel itt Mingyussi? – támadta le azonnal Mingyut Minghao. Hangjából éreződött egy fajta harag a másik iránt.

            - Eléggé unatkoztam otthon, szóval meglestelek titeket a kis „randitok” közben – válaszolta cinikusan.

            - Mingyu oppa. Mié… – szakította félbe kérdésemet abban a percben.

            - Kicsi Myungho, elmondtam már neked, hogy ne avatkozz bele a dolgaimba és főleg azokba ne, amik fontosak nekem – kiáltott rá Minghaora, majd felsőjének nyakába markolva, és másik kezét ökölbe szorítva tartott arcához nagyon közel. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Úgy éreztem, hogy tehetetlen voltam, de mégis cselekednem kellett, máskülönben nyilvánosan megverik egymást.

            - Oh, igen? És akkor mi van? – feleselt neki vissza Minghao, majd két karját Mingyu mellkasára helyezte és eltolta magától.

            - Mit nem fogtál fel azon, hogy ne merj egy mozdulatot is tenni felé? Szeretem, ezért meg is fogom védeni őt – ütötte bele ökölbe szorított kezét mellkasába, míg arca továbbra is rezzenéstelen maradt. - Annyiszor oda akartam menni hozzátok, hogy egyet bevágjak neked. Ne hidd azt, hogy nem láttam mennyire próbáltál rámozdulni.

            - Mi közöd van egyáltalán ehhez? – Most már Minghao hangjában is düh lakozott, ami csak még jobban felforrósította a légkört.

            - Hagyjátok már abba! – ordítottam telitorokból mindkettőjükre, mire sikerült felém fordítaniuk a tekintetünket.

            - Lilly, neked most nem lehet semmi… – harapta el az utolsó mondatát, mivel újból én beszéltem.

            - Igenis van beleszólásom ebbe a dologba, hisz rólam van szó! – osztottam ki mindkettőjüket sorban. - Miattam veszekedtek… miattam! Ezt meg tudjátok beszélni kevesebb indulattal, mint erővel! Az isten szerelmére! Csapattársak vagytok, szinte már egy családban vagytok testvérek és olyan jól kijöttök egymással! Akkor miért veszekedtek pont rajtam? – töröltem le ujjbegyemmel a szememből kiszökő könnycseppet. - Kérlek, ne csináljátok ezt…

            Hosszas csend volt ezután hármunk között, amíg Mingyu nem sóhajtott egyet.

            - Miért van az, hogy ennyire szeretem benned, amikor ideges vagy, de egyben önzőnek is gondollak, amiért nem fogadod el az érzéseimet és most már Minghaoét sem? – Hangosan nyeltem egyet. Elgondolkodtam a hallottakon. Mingyu és most már Minghao is valamennyire bevallották, hogy mindketten szeretnek. Én viszont az érzéseimre hallgatok, a szívemre, aki Joshua után vágyakozik. Valószínűleg tényleg a legönzőbb ember lehetek, ha nem veszem észre az ő fáradozásukat, hogy mennyire kitartóak velem szemben.

            - Menjünk haza mind a hárman – indultam felfelé a lépcsőn egyenes háttal, hátra sem pillantva. Szorosan a nyomomban voltak, amíg két oldalamra nem engedtem mindkettőjüket, hogy megmutassák a haza utat. Egész idő alatt szótlanul sétáltunk a már hideg utcákon. Fáztam is egy kicsit, ami miatt Mingyu felajánlotta a pulcsiját, de egy határozott mozdulattal elutasítottam, ugyanúgy, mint amikor Minghao meg akarta fogni a kezemet. Feszült volt a légkör hármunk közt, olyannyira, hogy egy hatalmas falnak éreztem magam, ki kettéválasztja a fiúkat egymástól. 

            Sikerült az esőnek is eljönnie ezen az estén, aminek nem kifejezetten örültem, mivelhogy bőrig áztam. Még Minghao sapkája is csuromvizes volt kobakomon, de az nem védett meg a hulló esőcseppektől. Befordultunk a mi utcánkba, azonban egy vörös esernyőre lettem figyelmes, ami az út közepén állt. Még ha este nem is nagyon mentek el kocsik a lakásunk előtt, akkor is veszélyes volt ott állni. Minél közelebb mentünk hozzá, annál jobban világossá vált az esernyő tulajdonosa. Az ernyő alatt is sapkát hordott, ami eltakarta hajának legtöbb részét, de egy pár tincs így is kilátszott belőle. Gyomorforgató érzésem támadt, amint arcára pillantottam. Annak szempárja hűvösen tekintett vissza rám, amitől fejemet lehajtva sétáltam tovább. Jeonghan egy örömteli mosollyal fogadta a nála fiatalabb fiúkat, míg az esernyőjét is föléjük emelte, amíg én továbbra is csuromvizesen álltam. Levettem Minghao sapkáját a fejemről, majd kezébe nyomtam és már hátat is fordítottam nekik.

            - Megint te vagy a bajkeverő – szólt utánam Jeonghan rosszindulatú hangja. Visszafordultam felé, de ekkor a két fiú nem állt már kint.

            - Nem lehet, hogy ezt máskor vitatjuk meg? – kérdeztem tőle, még mindig a folyamatosan csepergő eső alatt állva.

            - Mindegy, amúgy sem érdekelsz – pördült egyet ő is esernyőjével együtt, beütötte a kódot a lakásba, és kinyílott az üvegajtó. – Jobb lenne mindenkinek, ha eltűnnél az életünkből – engedte le a földre, majd csukta össze esernyőjét.

            Mély levegőt vettem, utána én is visszaindultam lakhelyemre. Görnyedt háttal felsétáltam a lépcsőn, utána kinyitottam az ajtót. Halkan becsuktam magam mögött, nem akartam, hogy bárki is felébredjen a zaj hallatán. Levettem átázott cipőimet, majd egy törölközőért nyúltam, azután pedig benyitottam a hálószobába. Azonban lefagytam az ajtó előtt. Nem az átázott ruhák miatt, amik már teljesen a testemre tapadtak, hanem amiatt, amik a szemeimet csapták meg. Ma már az ötödik esemény miatt változott az arcom égő vörössé. Váratlanul táskámat a földre dobtam és egy szót is alig bírtam kinyögni. Melani az ágyamon volt, Seungkwan ölében ülve, miközben karjait az ő nyaka köré helyezte.

            - Melani… ti… mit… – hebegtem minden kimondott szót.

           

            - Lilly! Meg tudom magyarázni… – állt fel Seungkwan mellől és felém közeledett. De addigra én már kifakadtam.

            - Melani… az még nem zavar, amit láttam. Úgyis el fogod mondani. De most komolyan… MIT KERESTEK TI AZ ÁGYAMON?

17. fejezet: Ez egy csapda 1. rész

szeptember 2., péntek

*Napló

Köszöntelek ismét kialvatlan én, aki ezúttal is felduzzadt szemekkel ébredt fel. Az igazán fáradt ember (mint magam) sokáig virraszt hajnalig, majd utána nagyon korán kel (vagy még jobb, nem is alszik). Viszont jellemző volt rám, hogy három nap alatt nem fogok visszaszokni az akadémiai élethez, ha már fehér gyöngybagolyként süvítek az éj csillagos mennyboltján. Nem tudtam semmit tenni a szokás hatalma ellen, ha már ez beépült az estéimbe. Rajtam már nem igazán segített semmi sem, maximum a hétvége, amikor is reggel 10-ig gubbaszthatok az ágyamban. Kávét is ihattam volna reggelenként, de közülünk hárman is megszavazták, hogy nem kéne még koffeinnel mérgeznem a szervezetem. Mondják ők, akik csak pár hónappal idősebbek nálam! Egyszóval, élőhalottként kellett végig vészelnem a tanítási időt. Egész állónap hullafáradtan ásítoztam, hol itt, hol ott az iskola területén. Még táncóra közben is csukódtak le lassanként a szemeim, ahogy a tánctanárunk újból visszaszámol az elejétől, hogy „Egy, két, há’ négy”. Még szerencse, hogy ilyen rendes unnie-m van az osztályban, aki gondoskodik rólam. Amikor készültem ácsorogva fejemet lehajtani a világ előtt, oldalba bökött, amivel szúrta az oldalam. Noha nem bántam a piszkálódását. Azonban ez a nap nem tűnt olyan nyüzsgőnek, mint ahogy egy péntek délután el tudtam képzelni. A tanulók csoportokban voltak, kik cseverésztek egymással, kik csak csendben ültek egy helyben, még olyanok is, akik továbbra is a teremben lapultak a tankönyvek és füzetek felett. Mi ketten Melani-val kiélveztük talán az utolsó olyan hetet, ami még viszonylag nyárias időnek számított. A meleg nyári napsugár, az arcomat csiklandozta, ami még kellemesebbé tette ezt a szünetet. Két óra múlva, pedig már végzek is. Utána alszok egy keveset, majd készülődöm a mai találkozómra. Míg lecsukva tartottam a szemem, hogy némi erőhöz kapjak a nap további részéhez, egy először nagyon halk hang pusmogott a légkörben. Nem is lehetett volna először észrevenni a cincogó hangot, ha csak nem lett volna a közelemben. Ösztönösen kinyitottam a szemem és bal oldalamon egy aprócska lányra lettem figyelmes. Először csak a tekintetemet kereste, de miután elkapta, azonnal oldalra fordította a fejét. Érthetetlennek tűnt először a reakciója, nem értettem először, miért is van itt. Mindenesetre valamit szeretett volna tőlem, ha most nem is mozdul meg.

           

            - Szia, tudok segíteni valamiben? – vetettem kicsit formálisra a dolgot, meg hát nem láttam még az arcát, hisz megfordult. Amikor pedig kissé remegve felém fordította a tekintetét, beugrott, hogy ez a lány az osztálytársam. Nem mintha eddig sokat foglalkoztam volna azzal, hogy egyáltalán vannak osztálytársaim Melani-n kívül, de ez most egészen kíváncsivá tett engem is.

            - Szia, azért jöttem, mert szeretnék szívességet kérni tőled – hebegte el nekem gyorsan, amit mondani akart.

            - Nyugodtan mondjad, nem kell tőlem félni – jutattam felé egy bíztató mosolyt, ami megtette a hatását, kicsivel felszabadultabbnak éreztem a kifejezésén is, hogy megkönnyebbült.

            - Szóval… Először is az én nevem Eunji, ha még nem tudtad volna – biccentettem neki, azt jelezve, hogy meg szoktam jegyezni az emberek nevét. - Tegnap felkeresett engem egy felsőbb éves, hogy nem szeretnék-e találkozni vele ma délután, én pedig egyből rávágtam, hogy igen. Ámde az volt a feltétele, hogy neked is jönnöd kell velem… Ezt nem igazán értem, de hát nem utasíthattam el. Eljössz velem? – árgus szemekkel bámult engem, hogy minél előbb válaszra nyissam a számat. Sose tévedtem erről. Mark meg akar bizonyosodni róla, hogy mindenképpen elmegyek ma délután. Jól ki fogom őt osztani, amiért ezt tette. Kis idő elteltével, beleegyeztem abba, hogy elkísérjem őt délután. Rendesen bemutatkoztam neki, elmondtam pár hétköznapi tényt magamról, csak hogy ne keljen sokat kérdezni, majd utána ő is ezt tette. Lee Eunji-nak hívják, nagyon szereti az NCT-t (na, ja, ezért mondott igent egyből M-nek), azon belül nagyon vidám lány, hihetetlenül aranyos, nálam vagy 10 centivel alacsonyabb vigyori kiscsaj. Megbeszéltük, hogy mivel nekem még vissza kell mennem a kollégiumba, egyből az SM épület előtt fogunk találkozni délután 5-kor. Búcsút intettünk egymástól, Melani azonban csak fülelt egész idő alatt. Látszott rajta, hogy nem tetszett neki az ötlet, hogy vele menjek, plusz még, hogy az SM-hez.

            - De Melani, szerintem tényleg semmi baj nem lesz ott. Nem kell ennyit aggódnod értem – próbáltam lehűteni a felforrt hangulatot köztünk.

            - Nagyon nem tetszik ez nekem. Figyelj. Tudom, hogy makacs vagy és biztos elmész, ezért azt javaslom, hogy menj el Minghao-val – tanácsolta ezt a frappáns ötletet.

            - Hm… jó, ez elég jó ötlet - egyeztem bele azon nyomban.

            - Legalább benne jobban megbízom, mint ebben a Mark gyerekben.

15:40

Nem volt nehézségemre kiválasztani, hogy mit vegyek fel ma estére. Gondoltam, hogy egy farmerszoknyát és egy olíva zöld pulcsi mellé, egy fehér táskát párosítok. A sminkem, mint minden egyszerű sminkem, csak a szemöldök, szem és az ajkaim kiemeléséről szólt. Utoljára még felfogtam a hajam egy magas lófarokba, hogy a szél ne fújja az arcomba a hajamat (és ne köpködjek hajat, mert rendszerint belemegy a számba). Nem sok mindent vittem magammal, csak a telefonom, pénztárcám, betétet (mert soha nem tudhatjuk mi fog történni), meg egy kis palack vizet. Még három fele, miután visszaértem a suliból, felmentem a fiúk kollégiumába, szinte már vért izzadva, hogy egyáltalán ki fog beengedni a lakásba. Mert hát a mai lakások kódokkal működnek, felengedtek engem, majd meglepetésemre Vernon nyitott ajtót, aki csuromvizes hajjal hajolt ki az ajtóból! Egy kis ideig csak ámultam az ajtó előtt, majd végre megszólaltam.

- Szia Vernon! Rég beszéltünk – kezdtem bele az afféle „én vagyok a lány a szomszédból” dumába. Vernon-nal mindig lazára vettem a figurát, sose voltam annyira komoly vele.

- Szia Lilly. Miért vagy itt? – vakarta meg kezével a még mindig vizes haját, amik cseppekként gördültek le arcán és nyakán.

- Csak azért vagyok itt, hogy légyszi szólj Minghao Oppa-nak, hogy 4-kor jöjjön le – sehogy máshogy nem tudtam volna szólni Minghao-nak, minthogy személyesen feljövök. Nincs meg a telefonszáma, nem adta meg nekem. Ezért választottam a primitív módszert.

- Szólok neki. Csak, ha Oppa-nak hívsz – suhant az arcára egy csalafinta mosoly. Lebiggyesztette rám a szemét és várt a reakciómra. Gondolkodás nélkül bevetettem a természetes és tüneményes oldalamat.

- Vernon Oppa~ Jebal! (Kérlek!) – szorítottam ökölbe mind a két kezem és az arcom előtt tartva, gyermeteg hangon szólaltam meg. Ő erre csak lecsukta a szemeit és egy óvatos mosollyal becsukta előttem az ajtót.

            - Eunsoo Unnie! Elmentem – kiáltottam az előszobába, ahol Eunsoo ült a kanapén, éppen a koreai zenecsatornát nézve. Ő is nagyon szépen fel volt öltözve, képzelem, hogy este elmegy valahova Woozi oppa-val. Belegondolni is aranyos, hogy pont Eunsoo és Jihoon. Eunsoo nagyon sokat törődne Jihoon-nal, hisz velünk is egyaránt ezt teszi.

            - Rendben. Érezd jól magad! – fordította tekintetét felém, miközben szemei és ajkai egyaránt mosolyogtak.

            - Ti is! – ezt követően kinyitottam és becsuktam magam után a bejárót. Gyors léptekkel lesiettem a lépcsőn, amikor is Minghao már rám várt, pontosan 4 órakor! Én kicsivel később mentem le, ezért vehetjük késésnek. Nem voltam képes nem megállni azt, hogy ne szemerkéljen el rajta a tekintetem. Annyira kiment a fejemből, hogy mindegyik srác milyen helyes. Megjegyezném, hogy mindannyian olyan férfiasan néztek ki már. Minghao barna hajjal irgalmatlanul jól nézett ki. Fekete pulcsival, nyaka körül egy trendi nyakék, fején pedig fehér baseball sapka díszelgett. Ilyenkor eltűnődtem azon, hogyan is kéne őt köszöntenem. De végül megmaradtam a sajátos, s hétköznapi stílusomhoz.

            - Annyeong Oppa! – néztem fel arcára, hisz volt köztünk egy 15 centi különbség. Csak szerintem nőtt meg, amióta utoljára láttam őt?

            - Annyeong Lilly. Hova szeretnél menni? Nagyon korán idehívtál már – húzta mosolyra ajkait, amitől látszott hófehér mosolya. Kicsit elgyönyörködve még egy kis ideig, rávágtam a legváratlanabb választ.

            - Az SM-hez. Utána oda megyünk, ahova te szeretnél.

            - Rendben. Szabad lesz? – nyújtotta felém bal kezét. Ezen mozdulatán kicsit meglepődtem. De nem bántam. Elvégre a randi, az egy randi. Odanyújtottam neki a jobb kezem és összekulcsolva mentünk így, egészen a metróig. Nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen meleg a keze, ami nyugtatóhatást keltett. Mindössze 5 megállót mentünk a metróval, amikor is ki kellett szállnunk. Egyenruhás, öltönyös, aktatáskás emberek zúdultak ki egyszerre a metróból, amivel sikerült kicsit magukkal együtt húzniuk. Hál’istennek, Minghao megragadta a csuklómat, így maga mellé tudott húzni.

            - Jól vagy? – hangja aggályos volt. Továbbra is csuklómat szorítva mellette álltam. A szavak elszéledtek a számtól, nem találtam semmi jót, amit mondhattam volna. Csak bólintással jeleztem. - Mindjárt ott vagyunk.

Eunji már várt rám egy sarokkal az épület előtt és mondjuk azt, hogy Minghao-tól apró szívrohamot kapott. Megkérdezte, hogy akkor én most az ő ügynökségüknél vagyok, én pedig csak bólintottam. Gyorsan bemutattam őket, s beléptünk az SM-hez, miután megnyomtuk a csengőt. Fogalmunk sem volt róla, hogy mi lehet ott is a kód, ezért egy alkalmazott nyitotta ki nekünk az ajtót. Elmondtuk, hogy Lee Mark-kal fogunk találkozni, a nő pedig egyetértően bólintott és betessékelt minket. Bent az előtérben, Minghao helyet foglalt egy székben. Az ő nézetei szerint, nem kell őt is beavatni a dologba. Helyeseltem vele, viszont hozzátettem, hogy nem fogok sokáig bent maradni, ezért várjon rám türelemmel. Beleegyezését egy intéssel lerendezte. Ennek értelmében, el is sétáltunk arra, amerre vezettek minket. De, jé! Elment a folyosó másik oldalán, közvetlen mellettem Minho! Na, nem kellett volna ennyire izgatottnak lennem. Fontos ügyben voltam itt és szerettem volna minél előbb pontot tenni az i-re.

            Ezzel szemben korán sem volt ez ennyire egyszerű. Hisz Mark semmi teremben nem akart velünk találkozni, hanem az ügynökség étkezőjében, ami egy nagyobb keleti stílusú kávéházra emlékeztetett. Az ablakmelletti asztalnál ő foglalt helyett, további két fiúval. Nem másokkal, mint Ten és Taeyong. Az isten szerelméit. Miért kell engem ennyi szívdöglesztő emberrel összezárni?! Ha leírnám a gyengepontomat, azok a serdülőkorú fiúk és fiatal férfiak lennének. Agyamra mennek ezek a pezsdítő hormonok. Oda lépdegéltünk az asztalukhoz, azután a velünk tartó nő elköszönt. Mi Eunji-val szemben ültünk velük, ami miatt ő teljesen átváltott vörössé, éreztem, hogy a forró víz párolog mellettem. Habár kit akarok becsapni? Hazudnék, ha azt mondanám, egész végig megmaradt a hidegvérem.

            - Sziasztok – köszöntöttem őket, ugyanabban az időben Eunji-nak is sikerült észhez kapnia és üdvözölte őket. A tekintetem elsuhant a három fiún, amitől egy pír keletkezett az arcomon. Elfordítottam egy kicsivel a tekintetemet, hogy csak Mark-ra tudjak ránézni.

            - Tehát, nem fecsérelném feleslegesen az időt – szólalt meg Mark. - Nagyon köszönöm Eunji, hogy eljöttél – váltott hangnemet Mark, amitől sikerült a lányt valamilyen mértékben elkábítania. Rajtam viszont most se hatott ez semmit. - Visszatérve rád Lilly. Jól átgondoltad?

            - Természetesen. És a válaszom még mindig nem – ekkor már Ten-nek is volt magyarán egy pár szava.

            - Kérlek, jöjjön meg az eszed. Egy ilyen ajánlatot egy ember minden ezerévente kap –fonta össze ujjait, miközben könyökölve, élesen rám nézett.

            - Nem, a válaszom nem – habozásnak egy csöppnyi léte nem jelentkezett hangomban. Határozottságom voltaképpen meglepte őket, még a mellettem ülő Eunji-t is.

            - Lilly, miért nem? – nyitotta megdöbbentő nagyságra Eunji szemeit.

            - Vannak olyan dolgok, amik miatt nem hagyhatom el az ügynökségem.

            - Lám – szólalt meg Mark. - Csak nem belezúgtál egy munkatársadba? – lőtt, talált és süllyedt. Hosszat nyeltem, mire végre próbáltam kinyögni valamit. - Úgy látszik eltaláltam. De nem számít. Innen addig nem mész el, amíg alá nem írod a papírt – tolt elém egy fehér A4-es lapot, amin koreai és angol írás is volt. A nevemmel, születési dátumommal és helyemmel. Legalul pedig megpecsételve.

            - Egyetlen dolgot még mindig nem értek. Miért, miért én? – töprengtem el hirtelenjében.

            - Hát, jó. Elmondom én – emelte fel kezét Taeyong, miszerint ő fogja közölni a dolgokat. - Mint ahogy Mark is elmondta, értékeljük a tehetséges embereket. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy élőadóként is sikerül-e feljebb lépned. Az SM továbbra is keresi az ilyen embereket, nem csak itt, hanem külföldön is. Tisztában vagy vele, hogy mennyi street casting (amikor az utcán sétálva fedeznek fel valakit) zajlik le nap, mint nap? Fogalmad sincs róla, és a további dolgokról sincs. Szeretnénk adni egy esélyt, hogy valóra váltsd az álmaidat, a céljaidat, hogy a szüleid büszkék legyenek rád. Hogy te legyél több száz ember megmentője – és itt félbeszakítottam, mert már nem tudtam visszatartani a kiborulásomat. Felállt Eunji mellől, magamon érezve mind a négyük tekintetét és belekezdtem.

            - Ezt ti nem érthetitek meg. A ragaszkodásomat, hogy ott maradjak, még ha nem is a legjobb, legnépszerűbb és legsikeresebb ügynökségről is beszélünk. Akkoriban talán ti is sok ügynökséghez mentetek, abban reménykedve, hogy egy felvesz titeket. Én is azon vagyok. Nem számít, hogy ki és hol vesznek fel engem. Az számít, hogy én náluk mit fogok elérni. Saját erőmből, nem pedig másokéból. Örömmel töltött el, amikor megismertem a jövőben levő csapattársaimat, akikkel hetente többször is edzek, sőt együtt is lakunk. Támogatnak, szeretnek, úgy, amilyen vagyok és törődnek velem. Nagyon sajnálom, de tényleg nem fogadhatom el az ajánlatotokat. Könnyűszerrel mondhatom, hogy odahúz a szívem és ott akarok lenni. És bocsánat, ha most csalódást okozok nektek, ismeretleneket, akiket nem is ismerek, csak a színpadon levő éneteket. Kiválasztottam egy utat és azon haladok végig – töröltem le egy könnycseppet a pulóverem ujjával. Tovább fecserésztem arról, hogy milyen jó ott nekem. De aztán félbeszakított az, hogy az étkező túloldalán egy ajtó kinyitódott. Minghao sétált be az óriási helyiségbe, némileg visszafojtott lélegzettel.

            - Bocsi, ha késtem. Már nem tudtam a helyemen várakozni. Mehetünk? – egy pillanatig megállt bennem a lélek, amikor is megszólalt Mark az asztal felől.

            - Ki vagy? – csúszott fel egyik szemöldöke a homlokára.

            - Bemutatkozom. Xu Minghao vagyok a Seventeen-ből. De mindenki csak The8-nek szólít és jöttem elvinni ezt a lányt – lépett szorosan mellém és megfogta a bal kezem. Ösztönösen megszorítottam.

            - Így már értem. Na, jól van. Egy ideig békén hagylak. Nem fog ennek örülni az igazgatónk, azonban mi már nem tehetünk semmit – felállt és Ten-nel együtt kiviharzott az étkezdéből. Taeyong utánuk állt fel, csakhogy megállt előttem, lehajolt és a jobb kezem ujjai közé csúsztatott egy kártyát.

            - Majd hívj fel, ha idősebb leszel – ezzel ki is ment ő is. Mi hárman hátra maradtunk a teremben, szóval úgy gondoltuk itt az ideje nekünk is távozni.

            Az épület előtt elbúcsúztunk Eunji-tól, aki amúgy nem ilyennek képzelte el ezt az egészet, azért örült, hogy velem jöhetett. Mosolyogva integettem neki és utána kiáltottam, hogy „hétfőn találkozunk”. Minghao-val még mindig kezet fogtunk, ezért engedtem el. A nap már jóval lement, hisz fél 7 lehetett. Az ég hidegszínt kölcsönzött magának, amitől az egész település hűtött, kékes színekben pompázott. Másik kezemben továbbra is Taeyong kártyája volt, amit sunyiban becsúsztattam a táskámba, Minghao észrevétele nélkül.

            - Úgy látszik, szereztél magadnak egy új barátot – nézett le rám ezúttal is. Minion méretűnek éreztem magam mellette. Csak megvontam a vállamat erre.

            - Remélem is így lesz. De amúgy, miért jöttél utánam? Nem értem ezt a részét – vakartam meg a fejem búbját eközben.

            - Ez úgy volt, hogy – karolta át a vállamat. - Aggódtam valami Lilly nevű személyért, aki már vagy 1 órát bent ült, amikor azt mondta gyorsan végezni fog. Szóltam egy nőnek, aki először nem értette, hogy mit akartam, utána rájött arra kikkel is jöttem. Olyan 10 percet vett igénybe, mire sikerült megértetnem magam vele – emeltem jobb kezem magam elé, mert kuncogásra késztetett. - A lényeg a lényeg, mit szeretnél te csinálni most?

           - Nem akarok illúzióromboló lenni vagy bármi – kezdtem bele, miközben egy kicsivel távolabb léptem mellőle.

            - Na? - kíváncsi tekintettel rám nézett.

            - Ettől a sok izgalomtól, megéheztem.

Henry - TRAP

https://www.youtube.com/watch?v=APHDA1w8HYc