17. fejezet: Váratlan személy 2. rész

19:05

- Nem akarok illúzióromboló lenni vagy bármi – kezdtem bele, miközben egy kicsivel távolabb léptem mellőle.

            - Na? – kíváncsi tekintettel rám nézett.

                                  

            - Ettől a sok izgalomtól megéheztem – levettem róla tekintetemet, majd egy halvány mosoly húzódott az arcomra. Rövid ideig sikerült a gondolataimat valahol máshol tudnom, mi egyáltalán nem ideillett. Ezt akkor vettem csak észre, amikor is Minghao tenyerét fejem tetején éreztem, ami visszazökkentett a valóságba, az SM ügynökség előtti kis utcába. A töprengésem mellé társult a szívem meg nem törő dobogása és ez folyamatosan csak utána kiáltott. Teljesen összezavart ez a hirtelen jött érzés.

- Ne várjunk sokáig. Menjünk – nyújtotta felém ismét a kezét, de ezúttal nem fogtam meg. Nem akartam izzadt tenyeremet övéhez érinteni.

Ahogy az utcákon sétáltunk végig, próbáltam levegőhöz jutni a sok ember mellett elhaladva. Az úttest jobb oldalán haladtunk előre, ahonnan megszemlélhettük a nyitott üzletekben vásárló embereket, sőt a kisebb büfékben vacsorázókat is. Mindkét oldalról a fénylő utcai lámpák világították meg a járókelők szemének világát, így jobban ráláthattak az őket körülvevő csodákra. Nyoma sem volt az őszi hideg éjjelnek. Meglehetősen kellemes meleg fogadott minket egy kis szellővel lágyítva. Kellőképpen nyugalmas volt ez a nyári este.

            - Állj meg itt! – emeltem fel hangomat egy kicsivel úgy, hogy meghallja előttem is. Csodálkozva hátrafordult felém, felvéve ismét a szemkontaktust közte és köztem.

- Mi a baj? – Kérdőn rám pillantott, mire én magyarázni kezdtem arról, hogy tökéletes ez a háttér egy kép készítéséhez. Beleegyezően bólintott, ezt követően távolabb ment, egy kicsivel messzebb.

- Minghao Oppa, pózolj! – erre Minghao széles mosolyra húzta ajkait s arca mellett egy békejelet mutatott, amit sikerült azon nyomban lefotóznom. Pár másodperc múlva le is mentette a képet, amit rögtön megnyitottam egy kattintással. Ahogy sejtettem. Tiszta fotógén az egész srác. Felé nyújtottam a mobilomat, hogy ő is meg tudja nézni.

- Csináljunk egy közös képet is! – Odahajolt mellém, (megállva a tér közepén, ezért nézett végig rajtunk Szöul fél lakossága) és vészesen közel merészkedett arcomhoz. Kinyújtottam a bal kezem amennyire csak bírtam, viszont ezen a gesztusomat kinevette és jobb kezébe vette a telefonom, majd ellőtt egy képet. Na, igen, csak én ebből annyit tudtam érzékelni, hogy Minghao megpuszilta az arcom jobb oldalát, ami miatt egyből vörössé vált az egész fejem. Bal kezét egészen derekamig lecsúsztatta, mi módon közelebb húzott magához. Azt a részt nem is említve, hogy felé fordítottam azonnal az arcomat, és az orrunk egymást súrolta. Mindkét tenyerem az arcom elé kaptam, amiért olyan gyorsan képes voltam zavarba jönni. Minghao visszaadta a telefonomat, amit lesüllyesztettem a táskám legmélyébe. Továbbra is lehajtott égő fejjel sétáltam mögötte, még bele is markoltam a pulcsija hátuljába, csakhogy ne maradjak le. Minghao arcán látszott, hogy ellenben velem, ő teljes mértékben élvezte az egész szituációt. Nem is tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy csak szótlanul vonszolt engem maga után, de váratlanul megállt, így sikerült neki mennem irgalmatlanul széles hátának.

                - Duì buqĭ (Bocsánat) – szólaltam meg kapásból kínaiul, ha már valamilyen nyelven elnézést kellett kérnem tőle. Meglepődtem a saját reakciómon, hisz már jó ideje nem tanultam kínait.

            - Semmi baj – viháncolt ismét rajtam. - Olyan aranyos vagy – hajolt le, szemmagassággal velem, amitől sikerült elkapnia a tekintetemet. Frusztrált a közelsége, ami fokozta az idegességem. Elkaptam róla a tekintetem és oldalra néztem, ahonnan finom illat áradott. - Amióta Koreában vagyok, csak koreai ételeket eszem. Mindegyik Hyung sorba elém tolta a koreai finomságokat. Szerintem most nekem kell neked megmutatnom, amiket nem szabad kihagynod – léptünk közelebb a pulthoz. A gőzölgő étel onnan árasztotta az édes illatot. Úgy nézett ki először, mintha zöldséges palacsinta lett volna, mert egy része zöld volt, másrésze pedig töltelék húst is tartalmazott. Minghao vett két kerek Pajeont, amit nevezhetünk „koreai palacsintának is”. Zöldhagyma volt benne, kimchi és tengeri gyümölcsök. Két kezében tartotta a tányérokat, és egy üres asztalnál foglaltunk helyett egymással szemben. Gyorsan kettéválasztottam a fapálcikáimat, majd egy kisebb falatot emeltem számhoz, így megízleltem mindent benne.

            - Ízlik? – nézett felém két falat között.

            - Igen, nagyon finom! Csak úgy olvad a számban. Ettem és csináltam már ehhez hasonlót – vallottam be neki őszintén. Habár abban nem volt kimchi, azért ez az étel bónusz pontot érdemelt. Az utolsó falatot is a számba tettem és jóízűen elrágtam azt. Midőn lecsúszott a torkomon, letettem a pálcikát a tányér jobb oldalára és egyből egy új fogást kívántam. - Mit fogunk enni később?

            - Sejtettem, hogy ennyi nem lesz elég. Még ezt megeszem, utána megyünk is tovább – mutatta a kezében levő pálcikával a még meg nem evett ételt.

            Nem csak egy terve volt az étellel kapcsolatban. Végig elkísért engem az összes olyan törzshelyéhez, amit ismert és szeretett. Kezdve a viszonylag sós és íz világban gazdag Manduval, a desszertig, ami vörös babbal töltött gombóc volt, más néven Hotteok. Már-már azt gondolta, hogy mindent, amit megettem egyből „le is adtam” egy rövid sétával. Pedig nem, igazából csak egy mosdószünet miatt voltam képes tovább tömni magam, valamint a kíváncsiskodó én, aki nem akart kihagyni semmit sem. Az utolsó megállónk egy halas süteményt áruló bódé volt, amit már nem először láttam sétaközben. Minghao mindig fizetni akart helyettem és sikerült is fizetnie, még mielőtt én kivettem volna a pénztárcámból a pénzem. Visszamenőleg mindig a kezébe nyomtam az összegyűrt papírpénzt, amit ő játékos módon a pulcsim nyakába dobott hátulról, ezért ki kellett halásznom sétálás közben. Jól esett neki, ahogy látta, mennyit gyötröm magam ezeken a kis dolgokon.

            Bungeoppang sütit fogtam kezeim között, miközben mellette sétáltam. Ugyanúgy, ugyanazt az édességet ette velem együtt és egyformán az elénk táruló utcák káprázatos látványát szemléltük meg.

            - Lilly – állított meg pusztán a nevemmel. Leengedtem a kezemben levő édességet, azután feltekintettem rá. Bal kezét vállamra helyezte, úgy hajolt közelebb hozzám, míg újból össze nem találkoztak egymással szemeink. Ezúttal viszont szikrázóan ragyogott a sötét éjben is. Hatalmasat nyeltem, eközben szemeimet csukva tartottam és készültem a legrosszabbikra. Arcomat oldalra húztam, amennyire csak tudtam, hogy kitérjek mozdulata elől. De csak hüvelykujja suhanását éreztem szám sarkában, aztán távolabb lépett tőlem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem egy váratlan csókra számítottam volna, de ezt nem tudtam leplezni előle. Lesöpört felsőjének válláról egy kis koszt, miközben a tekintetével még mindig engem keresett, hogy megmutassa egy csalafinta mosollyal benne lapuló gondolatait.

            Akkor még nem számítottam arra, ami ezen az este történni fog.

Rengeteget sétáltunk, mire megint meg kellett állnom egy kis pihenőre, hogy erőhöz kapjak. A kézfejeim a térdeimen pihentek, a tüdőm levegő után kapkodott. Minghao visszasétált hozzám és a fejem tetejére helyezte fehér sapkáját. Felegyenesedtem ezen a mozdulatára és már levenni készültem.

            - Ne vedd le. Fázni fogsz – tette vissza rám a fehér fejfedőt. - Amúgy is, összeöltöztünk. Te a fehér táskáddal és én a sapkámmal. – Egy óvatos mosolyra húzta ajkait és a szép fehér mosolyát is megvillantotta. - Ne vigyelek a hátamon? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik.

            - Nem, teljesen jól vagyok tényleg… Hé! – Guggolt le egy szempillantás alatt elém, majd megragadta mindkét lábam és azonnal a hátára vett. Szélsebesen futni kezdett, annak ellenére, hogy én rugdostam meg ütögettem minden pontján. Mindhiába. Még mindig szélsebesen futott, egy csomó embert ki is került. Nem szerettem volna hátraesni, így összekulcsoltam a karjaimat nyaka köré és vállára hajtottam a fejem. Feladtam a harcot ellene, vigyen oda, amerre csak akar. Nagyon rövid ideig csak csukott szemmel kapaszkodtam meg benne, még elaludni is képes lettem volna abban a pillanatban. A hűvös szél arcomat és fedetlen lábaimat csiklandozta, ennyire jól esett eme hideg érzet a kánikula után. Minghao erős karjaira is figyelmes lettem, amik folyamatosan erősen tartották lábaimat. Mintha az élete múlott volna rajta, annyira tartott engem. Emiatt éreztem akkor, milyen, ha biztonságban van az ember. Még a fülébe is súgtam halkan, hogy „csak érjünk már oda”. 

            Már álomba kezdett ringatni mindez körülöttem, amikor Minghao egyre lassabbra vette tempóját, halvány jelet adva arra, hogy megérkeztünk.

            - Nyisd ki a szemed. – Ébredeztem fel lágy hangjának hallatára. Alig mozdítottam meg vállán pihenő fejemet, azonnal valami gyönyörű látvány fogadott és ehhez hasonlót ezelőtt még soha nem láttam. A Han folyó máshogy csillogott ezúttal szemeimben. Egy fényben úszó híd magaslott a víz felszíne fölött, aminek oldalain több csöven át tiszta víz áradt bele a folyóba. Sokszor szembe kerültem már vele az interneten, amiket csak kép formájában láttam ezidáig. A Banpo híd, a világ legnagyobb szökőkút hídja. De miért ámított el az egész egy pislantás alatt? A szivárvány fényében pompázó víz látképe sziporkázott szemeimben. Változtak a színek, ahogy a játékos mutatvány sebessége és a kifolyó víz mennyisége is. Észre sem vettem, hogy Minghao leengedett hátáról, és lábaim újra a földet taposták, úgy léptem közelebb amennyire csak tudtam. Minghao szorosan követett, nem hagyott egyedül ekkor sem. Az idő múlása homályos volt abban a húsz percben, amíg a műsor tartott. Hasonló volt, mint a tűzijáték fesztivál. Az érzéseim viszont korántsem ezt sugallták nekem. Annak ellenére, hogy Minghaoval vagyok itt, aki a mai nap során többször is összezavart, teljes egészében tisztában voltam azzal, hogy ez csupán egy fellángolás volt és semmi több.

            - Jól szórakoztok? – szólalt meg egy hang közvetlenül mögöttem, amire váratlanul megfordultam. Ekkor a szemeim tágabbra nyíltak, sokkal nagyobbra, mint ahogy a hidat néztem. Döbbent arccal nyitottam ki ajkaimat, hogy egy mély lélegzetet vegyek. A mellettem álló fiú is követte a mozdulatomat, ámde ő kicsit sem lepődött meg. Körvonalai erősebbé váltak, ahogy közeledett hozzánk egy cudar vigyorral a képén.

            - Mit keresel itt Mingyussi? – támadta le azonnal Mingyut Minghao. Hangjából éreződött egy fajta harag a másik iránt.

            - Eléggé unatkoztam otthon, szóval meglestelek titeket a kis „randitok” közben – válaszolta cinikusan.

            - Mingyu oppa. Mié… – szakította félbe kérdésemet abban a percben.

            - Kicsi Myungho, elmondtam már neked, hogy ne avatkozz bele a dolgaimba és főleg azokba ne, amik fontosak nekem – kiáltott rá Minghaora, majd felsőjének nyakába markolva, és másik kezét ökölbe szorítva tartott arcához nagyon közel. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Úgy éreztem, hogy tehetetlen voltam, de mégis cselekednem kellett, máskülönben nyilvánosan megverik egymást.

            - Oh, igen? És akkor mi van? – feleselt neki vissza Minghao, majd két karját Mingyu mellkasára helyezte és eltolta magától.

            - Mit nem fogtál fel azon, hogy ne merj egy mozdulatot is tenni felé? Szeretem, ezért meg is fogom védeni őt – ütötte bele ökölbe szorított kezét mellkasába, míg arca továbbra is rezzenéstelen maradt. - Annyiszor oda akartam menni hozzátok, hogy egyet bevágjak neked. Ne hidd azt, hogy nem láttam mennyire próbáltál rámozdulni.

            - Mi közöd van egyáltalán ehhez? – Most már Minghao hangjában is düh lakozott, ami csak még jobban felforrósította a légkört.

            - Hagyjátok már abba! – ordítottam telitorokból mindkettőjükre, mire sikerült felém fordítaniuk a tekintetünket.

            - Lilly, neked most nem lehet semmi… – harapta el az utolsó mondatát, mivel újból én beszéltem.

            - Igenis van beleszólásom ebbe a dologba, hisz rólam van szó! – osztottam ki mindkettőjüket sorban. - Miattam veszekedtek… miattam! Ezt meg tudjátok beszélni kevesebb indulattal, mint erővel! Az isten szerelmére! Csapattársak vagytok, szinte már egy családban vagytok testvérek és olyan jól kijöttök egymással! Akkor miért veszekedtek pont rajtam? – töröltem le ujjbegyemmel a szememből kiszökő könnycseppet. - Kérlek, ne csináljátok ezt…

            Hosszas csend volt ezután hármunk között, amíg Mingyu nem sóhajtott egyet.

            - Miért van az, hogy ennyire szeretem benned, amikor ideges vagy, de egyben önzőnek is gondollak, amiért nem fogadod el az érzéseimet és most már Minghaoét sem? – Hangosan nyeltem egyet. Elgondolkodtam a hallottakon. Mingyu és most már Minghao is valamennyire bevallották, hogy mindketten szeretnek. Én viszont az érzéseimre hallgatok, a szívemre, aki Joshua után vágyakozik. Valószínűleg tényleg a legönzőbb ember lehetek, ha nem veszem észre az ő fáradozásukat, hogy mennyire kitartóak velem szemben.

            - Menjünk haza mind a hárman – indultam felfelé a lépcsőn egyenes háttal, hátra sem pillantva. Szorosan a nyomomban voltak, amíg két oldalamra nem engedtem mindkettőjüket, hogy megmutassák a haza utat. Egész idő alatt szótlanul sétáltunk a már hideg utcákon. Fáztam is egy kicsit, ami miatt Mingyu felajánlotta a pulcsiját, de egy határozott mozdulattal elutasítottam, ugyanúgy, mint amikor Minghao meg akarta fogni a kezemet. Feszült volt a légkör hármunk közt, olyannyira, hogy egy hatalmas falnak éreztem magam, ki kettéválasztja a fiúkat egymástól. 

            Sikerült az esőnek is eljönnie ezen az estén, aminek nem kifejezetten örültem, mivelhogy bőrig áztam. Még Minghao sapkája is csuromvizes volt kobakomon, de az nem védett meg a hulló esőcseppektől. Befordultunk a mi utcánkba, azonban egy vörös esernyőre lettem figyelmes, ami az út közepén állt. Még ha este nem is nagyon mentek el kocsik a lakásunk előtt, akkor is veszélyes volt ott állni. Minél közelebb mentünk hozzá, annál jobban világossá vált az esernyő tulajdonosa. Az ernyő alatt is sapkát hordott, ami eltakarta hajának legtöbb részét, de egy pár tincs így is kilátszott belőle. Gyomorforgató érzésem támadt, amint arcára pillantottam. Annak szempárja hűvösen tekintett vissza rám, amitől fejemet lehajtva sétáltam tovább. Jeonghan egy örömteli mosollyal fogadta a nála fiatalabb fiúkat, míg az esernyőjét is föléjük emelte, amíg én továbbra is csuromvizesen álltam. Levettem Minghao sapkáját a fejemről, majd kezébe nyomtam és már hátat is fordítottam nekik.

            - Megint te vagy a bajkeverő – szólt utánam Jeonghan rosszindulatú hangja. Visszafordultam felé, de ekkor a két fiú nem állt már kint.

            - Nem lehet, hogy ezt máskor vitatjuk meg? – kérdeztem tőle, még mindig a folyamatosan csepergő eső alatt állva.

            - Mindegy, amúgy sem érdekelsz – pördült egyet ő is esernyőjével együtt, beütötte a kódot a lakásba, és kinyílott az üvegajtó. – Jobb lenne mindenkinek, ha eltűnnél az életünkből – engedte le a földre, majd csukta össze esernyőjét.

            Mély levegőt vettem, utána én is visszaindultam lakhelyemre. Görnyedt háttal felsétáltam a lépcsőn, utána kinyitottam az ajtót. Halkan becsuktam magam mögött, nem akartam, hogy bárki is felébredjen a zaj hallatán. Levettem átázott cipőimet, majd egy törölközőért nyúltam, azután pedig benyitottam a hálószobába. Azonban lefagytam az ajtó előtt. Nem az átázott ruhák miatt, amik már teljesen a testemre tapadtak, hanem amiatt, amik a szemeimet csapták meg. Ma már az ötödik esemény miatt változott az arcom égő vörössé. Váratlanul táskámat a földre dobtam és egy szót is alig bírtam kinyögni. Melani az ágyamon volt, Seungkwan ölében ülve, miközben karjait az ő nyaka köré helyezte.

            - Melani… ti… mit… – hebegtem minden kimondott szót.

           

            - Lilly! Meg tudom magyarázni… – állt fel Seungkwan mellől és felém közeledett. De addigra én már kifakadtam.

            - Melani… az még nem zavar, amit láttam. Úgyis el fogod mondani. De most komolyan… MIT KERESTEK TI AZ ÁGYAMON?