16. fejezet: Egy híres rookie idol, Újra találkozni veled

augusztus 30., kedd

[Dino Pov]

A megszokott esti gyakorláson tegnap egészen furcsán, máshogy éreztem magam. Sokkal előbb kifáradtam, mint amennyire számítottam, ezért rontottam el sorozatosan egy pár mozdulatot az új dalunk táncában. Már a többieknek kellett rám szólniuk, hogy meglankadt a figyelmem és ilyenkor kellene keményebben dolgoznom. Hisz alig pár hét választ el minket a Comeback-től és én pont tegnap nem mutattam a legjobb formámat. Nem tudtam abbahagyni, hogy ne az aznap délutánon járjon az eszem. Nem volt különleges, sőt inkább mondható hétköznapinak, semhogy rendkívülinek. Jól éreztem magam, érdekes volt maga a lány, a viselkedése és a humora is. Ő lehet az első, (ha nem a második) akivel normálisan tudtam beszélni és nem fiú. Nem is tudom, a lányok és én is zavarodottak leszünk, amint elkezdünk beszélgetni, de Young Ja-val, tökre olyan, mintha csak gyerekkori barátok lennénk már hosszú ideje. Mondjuk úgy, hogy rövid ideje ismerjük egymást, pedig már napokkal ezelőtt bemutatkoztunk, de így se volt időm se vele, se a többi lánnyal beszélni, még ha egy köpésnyire is laknak. Túlságosan lefoglalt most az, hogy eddzek, gyakoroljak, eddzek és próbáljak meg kipihent lenni a következő ismétlődő nap is. Nincs mese, megint elkezdődött a színpadra lépés előtti láz.

Reggel 8 óra és a faliórát bámultam, ahogy az másodpercenként ketyegett. Történelem órán a tanárunk csak beszélt és rikácsolt, percekig csak diktált, még levegőt is elfelejtett venni közben. Mindig így szokott lenni, ledarálja az egész anyagot, amit következő órára meg kell tanulni. Szó sincs arról, hogy nem figyeltem az órára, pusztán nem kötött le. Inkább vártam, végig szenvedve a tömérdek információt és az óra mutatóját nézve töltöttem el a hátralevő időt. Még 30 perc. Még 20 perc. Így ültem végig keservesen a történelemórát, ami kicsit sem akart tovább haladni. Amikor is csak 1 percre lehajtottam a fejem a padra, máris a csengő édes dallama zúdított ki engem az osztályteremből. Teremről-terembe néztem, szaporábbra vettem a lépéseimet, kíváncsian fürkésztem a szemeimmel Young Ja után. Akit persze nem találtam egy elsős termébe sem, hihetetlen, hogy ilyen gyorsan el tudott tűnni valahova. Márpedig én sejtettem, hogy kint fog ülni az udvaron, egyedül egy padon. Kifelé szaladtam, hogy meglepjem, és oda toporogjak mellé, viszont három lány abban a pillanatban körbevették őt a padkörül és egy emelt hangnemben beszéltek hozzá (nem túl finoman), így én is meghallottam a távolból.

- Milyen kapcsolatod van Chan oppa-val? – szólt oda hozzá az egyikük, mert hirtelen nem tudtam különbséget tenni köztünk, mert tök ugyanúgy néztek ki. Ugyanolyan egyenruha, hasonló magasság, hosszú sötét hajak és keresztbefont karokkal álltak előtte. Türelmetlenül álldogáltak egy helyben, meg sem moccanva.

- Miért érdekel? – vágta rá egy szempillantás alatt Young Ja, aki megszeppenés nélkül fogadta, hogy hirtelen hárman is eltakarták előle a napot. Nem zavartatta magát, felnézett rájuk, mintha csak átlátszó felhőket látna, amik nem sokára tovább haladnak.

- Mi kérdeztük előbb. Zavar, hogy egy olyan új lány, mint te, ilyen közel került Chan oppa-hoz – folytatta az előbbi is, aki az egész balhét kezdte el. Nem hagyhattam már ezt egy szó nélkül se, odarohantam a padhoz és jól kiosztottam őket. Mindegyikük arca egyből vörössé változott, ahogy elsuhantam a szemük előtt. Sikerült a meglepetés erejével beléjük hasítanom.

- Azzal beszélek, akivel akarok. Ha nem tetszik valami, légyszíves mondjátok el nekem – szegeztem rájuk egy nem túl kedves arckifejezésem. Mindhárman hátráltak tőlem és futtában, már el is iszkoltak. Egyikük még hátra is nézett, hátha megenyhült a kedvem, de közel sem így volt. Továbbra is morcosan feléjük pillantottam, amíg már nem is láttam őket az udvaron. Young Ja eddig csak a hátamat bámulta, szóval megfordultam és már egy sokkal vidámabb arckifejezéssel köszöntöttem őt, amitől kénytelen volt magától is röhögnie. Egyik kezét a hasa köré fonta, amíg a másikat a szája elé emelte, így eltakarta a folyamatosan feltörő röhögcséléseit.

- Na, mi olyan vicces? – tettem fel ezt a kétes kérdést felé. Látszólag nem volt képes abbahagyni a nevetést, annyira elszórakoztattam.

- Csak nézd magadra, olyan arcod van, mint egy igazi dinónak – folytatta tovább, amitől sikerült mosolyt fakasztania az arcomra. Végül leültem mellé, mert már kezdtek sajogni a térdeim. Meg amúgy is elég fura úgy beszélni, hogy közben az előttem elhaladóknak mutatom a fenekem, amit páran még díjaznának is.

- Úgy is hívnak, hogy az ember, aki képes leutánozni bárkit – tettem úgy hozzá, csak önfényezésképpen, hogy még jobban megnevettessem. Nagyon édes volt ilyenkor, a mosolya a füléig elért volna, mindkét szeme egyaránt összehúzódott. Két perc elteltével sikerült abbahagynia a nevetést, s már könnyekkel megtelt szemeit törölte le mutatóujjával.

[Dino Pov End]

            - Na, szóval mi is a terv? – beszéltem Melani unniehoz teli szájjal, amiben ezúttal hosszú tészták rengetegjei lógtak ki, elfintorítva előttem ülő barátnőm. Ellentétben velem, ő grillezett csirkehúst evett, különféle zöldségekkel mellé rakva. Bevallom, utólag én is vehettem volna ugyanazt, mert már akkor megcsapott az illata, amikor még be se léptem az ebédlőbe. Hihetetlen gyorsasággal beszippantottam a centiméter hosszúságú tésztadarabokat és kutya szemekkel meredtem Melani felé, hátha meghatja és ad az ő ebédjéből egy harapást. - Unnie, légyszí, hadd kóstoljam meg ~ – mondtam a legmézesmázosabb hangon, ami tőlem tellett, abban reménykedve, hogy meghatottam.

- Legalább, ha beszélni szeretnél, előbb nyeld le – mutatta ki egy elcsúfított arckifejezéssel, hogy undorítóan ettem. Jó, részben igaza volt, már az is visszataszító volt, hogy elképzeltem magam előtt egy tükröt miközben eszem, és abban láttam, ahogy a tészták kikandikáltak a számból. De mivel unnie-nak megesett rajtam a szíve, adott egy nagyon apróméretű kóstolót a csirkéből és egy répa darabból. Lassan rágtam el mindkettőt, hogy kiélvezzem mindent ízt és aromát, ami csak ebből a két falattól telt.

- Kitaláltad már, hogy mit fogunk ma csinálni? – tettem fel neki újból a kérdést, hátha már elfelejtette. Ahogyan lefelé pillantott és turkált egyet a brokkoli és a répa között, kiengedett egy mély sóhajt. Azonnal ettem tovább, nehogy még jobban felidegesítsem a nap folyamán. Egész álló nap, csak ezt kérdeztem, Melani persze nem adott rá egyből választ. Sikerült annyival leráznia mindig, hogy „gondolkodom” meg, hogy „most nem érek rá”. Szünetekben próbálkoztam mindig, hátha, majd akkor válaszolni fog.

- Nem fogom többször elmagyarázni, ezért figyeljél. Mielőtt 5 óra lenne, kimegyek pár perccel előbb a tóhoz és valahova leülök, így figyelni tudlak majd titeket a pavilon alatt. Nem sokkal utána megérkezel és beszélsz vele. Ha bármit csinál veled, ordítani kezd, vagy nem tudom, meg akar pofozni, akkor már megyünk is – magyarázta el színtisztán a terv összes pontját, így már elsőre sikerült mind megértenem. Bólintottam egyet, azután újra a villám után kaptam a kezem, de már nem maradt egy száll tészta sem a tányéromban. Szomorúan lehajtottam a fejem és belekortyoltam egyet a poharamba.

            Háromnegyed négykor, már a közel eső utcákon sétáltunk a tó felé. Melani mögött haladtam, csakúgy, mint egy szófogadó kislány az anyukájával. Nem álltunk meg egy percre se, folyamatosan lépkedtünk, hogy pont 5 órakor odaérjünk. Kevés idő alatt már az utolsó utcába fordultunk be, amikor Melani abbahagyta a lépteit és megállt egytized másodperc alatt, hátrafordult, és jelezte, hogy „akció indul”.  Ismét csak biccentettem egyet. Megálltam abba a sarokba, s vártam, hogy Melani eltűnjön a szemem látótávolságából. Jobb felől az autók zúdítottak el mellettem, balról pedig magas és porlepte épületek voltak. Elindultam egyenest ezen az ismeretlen úton. Alig pár perc telt el, sikerült hajszálpontossággal a pavilon előtt ácsorognom. Benne viszont embert nem találtam, jó formán padot sem, amire leülhettem volna, így várakoztam. Miközben a pavilon korlátjának könyököltem, végignéztem a tó mellett elsétáló összes emberkére, vagyis, inkább minden gyanús emberre, aki idehívhatott volna. Egyikük se közelítette meg a pavilont, még csak az én irányomba se tekintettek. Melani nem messze ült le egy padra, nekem hátat fordítva, hogy ne legyen egy kicsit sem kétséges, amit csinál. Már kezdtem azt hinni, hogy ez a telefonhívás csak egy telefonbetyárkodás volt, egy egyszerű átverés. Ezúttal is nagyot tévedtem. Nem hallottam egy kicsit se, hogy valaki közeledett volna hátulról, csak amikor egy ujj megbökte a hátamat, két szempillantás alatt végig futott rajtam a hideg. Épp, hogy megfordultam, sikerült fejbe vágnom a hosszú egyenes hajammal, jajgatást kiváltva belőle. Nem hittem a szememnek. Nem egy öltönyös, aktatáskás férfi állt előttem, aki minden bizonnyal valamilyen alkalmazott lehetett az ügynökségénél, hanem egy velem egykorú fiú. Magasabb volt nálam egy kicsivel, fekete haja összeborzolva állt egy sapka alatt és ugyanazt az egyenruhát viselte, mint én. Az ilyen pillanatokban kellett volna valakinek fejbe csapnia.

- Hadd mutatkozzak be. Lee Mark vagyok az SM ügynökségtől – hajolt meg udvariasságból tőlem 1 méterre. A hirtelen jött zavartól összevissza forgattam a fejem, majd miután ő befejezte, én is egyből bemutatkoztam neki. Rájöttem, hogy még mindig nagyon rossz a „koreai udvariasság” reflexem, mert elég lassan sikerült erre reagálnom.

- Som Lilly vagyok a Pledistől – tettem ugyanazt, amit ő, de sikerült gyorsabban lehajolnom és újra felegyenesednem, hogy az rekordidőnek számított volna. Tehát, Lee Mark az SM-től. Hallottam már róla egyet és mást. Idén debütált rookie idol, NCT U tag, további 5 taggal. Itt viszont megszakítottam minden róla tudott dolgot, mert elkapta a tekintetemet a sötét barna szemeivel. Rövid ideig csak méregetett, megpróbálta elvenni az eddig megspórolt erőmet, amit az ellen tartogattam, akivel ma találkozni fogok. Hátrébb lépett eggyel, kezeit tarkója köré fonta, úgy kezdett bele mondanivalójába, körbe és körbe lépkedve az aprócska pavilonban.

- Hívtalak tegnap délután, hogy gyere át a mi cégünkhöz, de nem hallottam valami sok reakció a telefon másik végében. Akkor most, mit válaszolsz? – fordult egyet, amitől csak még feldúltabb lettem. Azonban közel sem csábított el az ajánlata, se most, se tegnap és még holnap se.

- Azért vagyok most itt, hogy visszautasítsam az ajánlatot. Nem megyek át az SM-hez, teljesen meg vagyok elégedve a mostani cégemmel is – fejeztem be kicsit nyersen a mondatomat, ámbár kicsit se lepte meg, hogy így válaszoltam neki. Egy ravasz mosoly húzódott az arcára, szemei csakúgy szikrákat szórtak felém.

- Tudod, hogy te mit hagysz ki. Több ezren akarnak ide felvételt nyerni, neked pedig ingyen felajánlják és visszautasítod. Elég meggondolatlan vagy – még mindig ott volt az a mosoly az arcán, ami továbbra is csak befolyásolni akart engem. Nem hátráltam meg, tovább érveltem e felől, hogy eszem ágába se volt azt csinálni, amit „ők” akartak. Semmiképpen sem hódolok be a varázsnak.

- Nem érdekel. Nem azért akarok egy ügynökségnél lenni, hogy a neve hozzon nekem sikert, hanem magam miatt. Én akarom sikerhez vinni a csapatomat, az ügynökséget, nem pedig fordítva. Ha pedig ennyi mondanivalód volt, kérlek, távozz – ekkor sikerült elharapnom a mondatot, merthogy elém lépett és két ujjával államat tapintotta meg, miközben arca nagyon közel merészkedett hozzám. Nyeltem egy hatalmasat, mert éreztem, hogy a levegővételem egyre jobban felgyorsult. Az ajkaimat harapdáltam, mert hát belém volt fojtva minden egyes szó. Az arca nagyon közel volt az enyémhez, folyamatosan kereste a tekintetemet, de nem nézem bele a szemeibe.

- Kár lenne egy ilyen szép pofit elveszteni, hagyni, a süllyesztőben, ahogy azt a többi előadóval tette a céged. Legendás banda volt az After School, aztán sorra kiléptek és jöttek, mintha csak úgy leváltanának minden tagot. Veled is ez fog történni, biztos szárnyalni fogsz, a siker felé haladsz, csak azután eldobnak, mint egy használt játékot és valami új jön. Lassan mindenki elfelejti, hogy egykor előadóként álltál színpadon és röhejes műsorokban próbálsz majd életben maradni – és ekkor jelent meg a megmentőm, más néven is ismert Melani, aki félelmet nem ismerve egyből lekevert neki egy pofont. Amíg Mark az ütésből állt fel újra, Melani megragadta a kezem és maga mellé húzott. Szemei villámokat szórtak, ennyire dühösnek még sose láttam. Ha nem szorítom meg jobban a kezét, elképzeltem volna, hogy ráveti magát és addig el nem megy onnan, amíg teljesen ki nem ütötte a srácot. - Ez aztán kemény volt. Ha még is meggondolnád magad, pénteken lesz az utolsó esély arra, hogy felveszünk oda téged – beszélt tovább, egy alattomos mosollyal a képén. Arca bal oldalát, pedig tenyerével fogta le, amin az ütés helye látszódott.

- Nem megyek el – vágtam rá rögvest, ahogy a tekintetünk újra találkozott egy kis ideig.

- Muszáj eljönnöd. Mert hanem, az úgy is kitudódna, és csak te okoznál kárt magadnak – elhaladt mellettünk a srác, a fekete jármű felé, ami egészen idáig rávárt, úgy, hogy észre se vettem (?). - Ja, és még valami. Számíts arra, hogy többször fogsz egy héten látni, mint a tésztát, amit ma ettél.

*Napló

Ezzel véget ért a mai napom fénypontja, amikor is találkoztam NCT U-s Mark-kal, aki szerintem nem mindig egy ekkora görény, csak ha valamire megkérik őt, és úgy is tesz. Nem tudom, más lány biztos jól járt volna a helyembe, ha egy ilyen népszerű srác beleférkőzött volna a légkörébe. Egy kicsit visszagondolva, nem kérdeztem meg, hogy honnan tudja a számom, miért akar az SM engem, meg még sok ilyesmi… Majd pénteken megkérdezem tőle, ha már bizonyított ténynek felvetette, hogy úgy is ki fog derülni, hogy nem mentem el, gyűlöletes cikkek fogják ellepni a netet, „Hogy egy Pledis Trainee elutasította az SM-et”stb. Nem akarok rossz fény alatt feltüntetni senkit sem, ezért elmegyek, és harmadszorra elutasítom az ajánlatot, de várjunk már egy kicsit. Tényleg pénteket mondott volna? De hát akkor lesz megbeszélt randim Minghao-val is! Na, jó, valaki mondja már meg, hogy mit csináljak ilyen helyzetekbe?! Olyat nem tanultam még szövegbe, olyan cím alatt, hogy „Hogyan utasíts vissza egy srácot és randizz közben egy másikkal.” Na, mindegy, kitalálom majd, hogy rendezzem le az SM ügyet és tegyem boldoggá Minghao-t is. 

augusztus 31., szerda

Nem szeretnék fölösleges sorokat pazarolni arra, hogy megint reggeltől-estig mindent leírjak. Ehelyett most inkább a leglényegesebb dolgokról fogok mesélni. Ahogy sejtettem, Lee Mark ma is megkeresett ugyanarról a dologról, méghozzá a legjobb időben, ebédszünetben, hogy tájékoztasson arról, vagy inkább befolyásoljon egy csöppnyi siker nélkül. Az ebéd sem volt olyan finom, mint amilyen tegnap volt, feltehetőleg Mark folyamatos harsogása miatt. Melani-val, pedig már halálra untuk magunkat a hangos beszélés és a követői folytonos rikácsolásuk miatt. Legszívesebben figyelmen kívül hagytuk volna őt, nem úgy, mint mindenki más.

- Mark oppa, megmondtam már, a mai nap vagy 759-szer, hogy nem, nem megyek át az ügynökségedhez – hordtam le őt ismét, de hiába, nem tanul ez semmiből se. Tovább folytatta, amit elkezdett, annyira érthetetlen volt ebben a percben. Már-már le akartam ütni egy serpenyővel, de rájöttem, hogy se serpenyőm, se jogom nincs ehhez. Habár kérhetnék kölcsön a konyhás néniktől, amit csakis a jó cél érdekében tennék meg.

- Jó békén hagylak mára. Csak azt akartam, hogy tudd, az az „évnyitónak” hitt dolog, igazából felhívás volt arra, hogy az SM nagy ívben keresi a tehetségesebbnél is tündöklőbb előadóművészeket. Mondjuk ezt te biztos nem értetted, mert nem tudsz még ennyire koreaiul. Na, mindegy, ezért is próbálnak az én kedvembe járni, vagy a többiekébe, akik szintén velem együtt dolgoznak. Alig tudom lerázni őket – ecsetelte még el tovább, hogy már meg se hallottam, amiről szövegelt, csak a „blablablabla” hangzott már el a fejemben. Arrébb toltam a tálcám, hogy a fejemet ütögessem bele az asztalba, hátha, akkor már abbahagyja. Miután sikerült egy nagy dudort csinálni a homlokomon és már némileg fájt is, felegyenesedtem és szerintem utoljára, mielőtt elmennék, próbáltam legyengíteni az akaratos személyiségét.

- Tudod, hogy ennyire nem érdekel. És hé! Mikor mondtam, hogy ideülhetsz elém enni? Melani meg hova az égbe tűnt el? – néztem körbe a tágas helyiségbe, de nem szúrtam ki a barátnőmet. Az unnie-m itt hagyott ezzel a sráccal. - Ja, és még valami. Az egy dolog, hogy nem értek még olyan jól koreaiul, de akkor miért akarnátok pont engem a cégbe? Amúgy is, hogy találtatok rám? – tettem fel egy pár kérdést, amikről viszont szívesen hallgattam volna a válaszokat. Mark egy tapintatos mosolyt húzott az arcára, meg sem várva a reakciómat, azon nyomban belekezdett.

- Mert érdekelsz minket. Érdekesnek tartjuk azt, hogy egy kínain, japánon és thaiföldin kívüli ázsiait is debültátathassunk. Van kisugárzásod, személyiséged és a kinézeted is ott van. Egyszerűen tájékoztattak minket is a versenyről, amit mi visszautasítottunk. Viszont, a közönségtagjaiként felfigyeltünk emberekre. Rád is szemet vetettek – fejezte be itt. Nem mondott se többet, se kevesebbet.

- Köszönöm. Csak ennyit szerettem volna tudni. Viszlát – toltam ki a székem és azon nyomban felkaptam a tálcám, kivittem, majd kicsusszantam az ebédlőből. Vissza se néztem Markra, mert éreztem a tekintetét a hátamra szegeződve. Nem kötötte le sok minden a figyelmem, amit Mark mondott, csakis, amikor feltettem neki a kérdéseim. Minden bizonnyal én nem tudom azt megérteni, miért lenne ez jó a cégüknek, hisz már eleve sikeresek. Ott van nekik az SNSD, EXO, SHINEE, RED VELVET és most már az NCT is. Mihez kellene egy olyan lány, mint én, aki pillanatnyilag semmit nem tud még erről a világról? Vagy én is csak egy olyan gyakornok lennék ott, aki 5 évnél többet töltene ott, várva, hogy mikor fog színpadra lépni? Ezért nem akarok menni.

Vége lett az ebédszünetünknek és a diákok már csörtettek vissza a termekbe, amilyen gyorsan csak tudtak. Én is odatartottam, remélve, hogy Melani-t már ott találom a padjában ülni. Siettem a terem felé, mert nem szívesen akartam volna lemaradni az énekóráról. Épp, hogy beestem a terembe, már ki is tessékelt az oktatóm, Melani-val az oldalán. Kint a folyosón váltottunk egy pár szót.

- Sziasztok, lányok. Betelefonáltak az iskolába, hogy ma egész délután felmentést kaptatok az órákról, mivel behívattak titeket. Szedjétek össze a holmitokat és várakozzatok az iskola kapuja előtt – erre egymásra néztünk és mindketten bólintottunk. Szélsebesen bementünk a terembe és könnyűszerrel bedobtunk mindent a táskánkba. Meghajoltunk mielőtt elmentünk volna, azt követően trappolva a folyosókon, később le a lépcsőn, már kint is találtuk magunkat. A gimi olyan kihaltnak tűnt, így megnézve. Pedig csak órákon ült mindenki.

A már ismert fekete furgon kinyílt, belőle pedig Dino és Süsü (a kőkorszaki páros, tegnap elneveztük őket így), mosolygott ránk az üléseikből. Szájtátva néztem rájuk, ahogy megláttam őket, Melani meg már megint le „pabo”-zott, hogy mit álldogálok ott, üljek már be a kocsiba. Villámgyorsan észbe kaptam és bevágódtam az egyik ülésbe. Még mindig kissé ütemet vesztett az agyam, mert kimaradt belőle a „miért is vagyunk most itt” részlete.

- Miért vagyunk itt? – kérdezgettem valamelyikkőjüket, válaszra számítva. Sokáig csak a némaság uralkodott a kocsiban, amikor aztán Dino szólalt meg.

- Biztos valami fontos lehet – felelt egyszerűséggel. Itt abba is hagytam a témát. Kicsit féltem attól, hogy miért megyünk, mind négyen a tudom is, hogy hova. A sok gondolatom kikészített, kényszerítve, hogy kikapcsoljam egy kicsit magam. Szundi üzemmódba kapcsoltam.

Kevesebb, mint háromnegyed óra alatt, már az ügynökség épületéhez is értünk, amire Süsü ébresztett rá, vagy ébresztett fel, hogy le kell szállnom. Kicsatoltam az övem, bal tenyerem a szám elé helyezve sóhajtoztam. Nem kellett sok ideig gondolkodnom, hogy tudjam, a fiúk edzőtermébe kell sétálnunk, kísérő nélkül. Dino ajtót nyitott, mire a maradnék 12 tag, plusz 11 lány várt már ránk. Az egyik lány természetesen Eunsoo volt, aki vigyorogva integetett nekünk. De még mielőtt odamentünk volna hozzá, a kíváncsi énem megint nem tudta befogni a száját. Megálltam a fal mellett, így mindenkire rátudtam nézni.

- Valaki, adjon már valami magyarázatot! – mondtam, kissé hisztérikusan, amit egyáltalán nem ilyennek szántam, de végül így sikerült. Mindannyian valakire néztek, de végül Hoshi szólalt meg legelőször, aki elmagyarázta mindenkinek a dolgokat.

- Kezdjük azt, hogy köszi, hogy eljöttetek mind. Mindenkit összehívtam, mert szükségem volt 13 lányra, mert hát 13 tag van – hagyta egy picit abba, mert sikerült beleröhögnie. - Azért vagyunk most mind itt, hogy egy közös táncot adjunk elő a szeptember 15-i Chuseok fesztiválon, amire meghívott minket a Music Core egy különleges fellépéshez. Így hát körbekérdeztem mindenkitől a cégben, hogy engedélyezik-e, hogy a lány gyakornokok is részt vegyenek, mint háttértáncosok, ők pedig mind beleegyeztek. Ezért itt vagytok ti hárman és a Pledis lányok. A koreográfiát ezúttal is rám bízták, így arra gondoltam, hogy ez csoportos és páros munka lesz legfőképpen. Hetente háromszor lesz közös gyakorlásunk, amikor is együtt tanuljuk meg a táncot. Ez után jön az, hogy nektek, saját magatoknak kell kitalálni egy nagyon rövid táncot, aminek nem szabad meghaladnia a 20 másodpercet.  A koreográfiát, stílust, nektek kell személyre szabnotok, aminek minél jobban passzolnia kell a zenéhez és a témához is. Mivel már megbeszéltük a többiekkel, hogy ki kivel lesz, ezért mondom is, hogy ti kikkel lesztek – folytatta tovább Hoshi. Nekem már tisztára nedves volt a tenyerem, ha arra gondolok, hogy engem kivel osztott be. - Dino, te Siyeon-nal leszel, mutatott egy magas lányra, akit eddig csak videókba láttam. - Melani, te Seungkwan-nal leszel – ejtette ki ezt a nevet, én pedig vigyorogva Melani-ra néztem, aki csak mosolygott maga elé. Odasétált Seungkwan-hoz, így vele társalgott tovább. Most láttam így először őket „kettesben”, de nagyon természetesnek tűntek nekem.   - Lilly, te Joshua-val leszel – nyeltem félre, amiért majdnem sikerült megfulladnom, de nem köhögtem fel. Nehogy valaki még odajöjjön hozzám, hogy aggódjon értem. Újból átgondoltam azt, hogy Hoshi Joshua nevét mondta ki. Ilyenkor nem azt kéne, hogy le kéne esnie egy kőnek a szívemből? Akkor miért érzem, hogy most már kettő is nehezedik a szívemen? Mindenesettre odatipegtem én is a partnerem mellé, ahogy azt másik is tették, továbbra is remegő szívvel. Amikor is Joshua lepillantott rám és beszédhez nyitotta a száját. Az üvegbe zárt lepkék, mint kiszálltak a gyomromból.

- Rég találkoztunk – mondta egyből Joshua, mire felkaptam a fejem és az arcára néztem. Ismét pillantást cseréltünk egymással. Olyan régen volt már, hogy ilyen közelről halhattam a hangját, hogy bezsongtam már tőle. Amilyen gyengéd hangja van, annyira kábít el minden alkalommal. Valószínűleg észre se vettem a körülöttünk levő zajt, csak a kettőnk hangját. Képes voltam mindent kizárni körülöttem.

- Hogy vagy mostanában? – kérdeztem jó szándékkal, mivel nagyon érdekelt a hogyan léte, már hetek óta. Ötvenszer elképzeltem már, hogy hogyan fogunk mi ketten találkozni, de semelyik verzió sem ért fel ahhoz, ami a valóságban történt igazából.

- Meg vagyok. És te? Milyen az új suli? – érdekes, hogy egyből az iskola témát hozza fel. Mindenesetre, ha már kérdezett, válaszolok.

- Szintén. Nem olyan, mint amit megszoktam. Más, mint otthon, de biztos meg fogom szokni. Amúgy, nagyon sokat gondoltam rátok, hogy mit is csinálhattok mindennap.

- Csak a szokásos. Oh, hallottam, hogy összefutottak Wonwoo-val a boltban. A fiúk kérdésekkel bombázták őt, mert mindegyikük tudni akarta, hogy vagy. Amióta már nem lakunk együtt, kezd úgy nézni, hogy hiányzol nekik. Nekem is hiányoztál – S.O.S, morzejeleket küldtem akkor  Melani és Eunsoo irányába, akik biztos nem vették az adást, hogy a szívem bármelyik pillanatban ki ugorhatott a helyéről. De, mit is tudtak ők erről? Nem ismerték az érzéseim iránta.

- Mindenki, álljatok be oda, ahova mutatok, utána kezdünk is! Ne lazsáljatok! – Hoshi törte meg itt a beszélgetésünket, hogy mindenki a helyére tudjon állítani. Egy sorban elhelyezkedett 4 páros, így 3 sort alkottunk összesen. Mi Joshuával középsősor szélén álltunk, kis távolságot tartva egymástól, vártunk, hogy mindenki a helyén legyen. De félelmetes, hogy ilyen közelről halhattam a levegővételét. Féltem sokáig ránézni, ezért csak lopva pillantgattam rá, amikor csak tudtam.

Hoshi-nak sikerült mindenkit a helyére állítania, így el is kezdődött az, hogy mindkét fél a partnerével fordult szemtől-szembe. Minkyeong-gal együtt bemutatták a legelső lépéseket, miszerint a partnerünkkel együtt, kéz a kézben tettünk előre két lépést, majd vissza hátra és megfordította a lányt. Ez elsőre nem is tűnt olyan nehéznek, de amikor engem fordított meg Joshua, sikerült elcsúsznom a fránya cipőmmel, így majdnem földre estem. Viszont a hátam sose ért földet, helyette Joshua másik karjával támasztotta meg a hátam. Ismét kinyitottam a szemem, azonban éreztem a lassan vörössé váló arcomat égni a zárt helyiségben. Gyorsan talpra álltam és így folytatódott tovább.

- Emlékszel még, amikor a parton fogadást kötöttünk? – mondta, épp akkor, amikor a jobb keze derekamon pihent. Hogyne emlékeznék. Minden vele töltött percre emlékszem.

- Igen, emlékszek rá.

- Arra is, hogy azt kell csinálnod, amit mondok? – biccentettem gyorsan, nehogy elrontsam a következő mozdulatot is.

- Helyes. Találkozzunk minden olyan hétvégén, amikor írok neked. Kezdve ezzel a héttel. Ráérsz, ugye? – düllesztettem ki a szemeimet. Ez nagyon meglepett, főleg így, hogy maximálisan koncentrálok, viszont mi mást mondhattam volna? Hogy erre vártam már régóta? A hős szerelmes énem biztos ezt mondaná.

- P-persze - kezdtem el dadogva mondani, amikor is levettem a tekintetemet róla, hogy baloldalra nézzek, nehogy véletlenül is félre lépjek.

- Csak mert tudom, hogy mások nem fognak téged egyedül hagyni a városban kirándulni, ezért leszek a kísérőd. Sok dolgot akarok neked megmutatni, amiket sokan, kevesen, vagy csak én ismerek – nézett bele a szemembe, amilyen mélyen csak tudott. A hihetetlenül gyönyörű mosolya, még mindig káprázatos volt, amikor is a nevetőráncai is az arcára futnak. Most az a rész jött, hogy elengedjük egymás kezét, hogy két oldalra csússzunk. És utána vissza, mindkét kezünk egymásba fonta egymást. Éreztem a hatalmas kezét, ami az én kezemet szorította.

- Joshua – hangoztattam a nevét halkan.

- Igen?

- Csak el akartam mondani, hogy szeret….. – és most megállítottam magam, mielőtt hülyeséget mondtam volna. - Hogy szeretem azt a számot, amit a múltkor lejátszottál nekem. Lejátszod majd még egyszer?

- Persze, bármikor – felelte Joshua, így remélhetőleg már tudja, hogy szeretem a zenéit. De most annyira, nem tudom, megverném magamat, amiért a szívem vallomást akar tenni, de az agyam nem hagyja őt. Nincs még itt az ideje, hogy megismerje az érzéseimet. Szeretném ennél is jobban megismerni őt. Le akarom rombolni a láthatatlan falat köztünk, ami megakadályoz minket.

Az élet egy hosszú tánc, amiben kitartónak kell lennünk.

IU - Hold My Hand

https://www.youtube.com/watch?v=Ay7RzSN1jio

Ebben az érzésben részesülsz 

Remegsz legbelül

Meddig fogsz csak lopva rám nézni?

Mondd el nekem az érzéseidet

Úgy értem, hagyd abba a színlelést, hogy nem tudsz semmit 

Csupán, tedd azt, amit a szíved mond neked

Fogd meg most a kezem

Siess, és fogd meg a kezem

Minden alkalommal, amikor éppenséggel elfordítom a fejem

Elkapom a pillantásod

Néhány éjszakán át

Továbbra is megjelensz az álmaimban, egész éjjel

Hogy fájdalmat okozz nekem

Itt, az összes üres hely közül

Azt választod ki, amelyik pont mellettem van

Anélkül, hogy észrevenném

Ez a bolond kacagás kitörni készül belőlem, és ez mosolyt csalt az arcomra

Nos, azt hiszem, befejeztem a szövegelést

Nem kéne egy kis beszélgetésbe kezdetünk, akkor?

Ebben az érzésben részesülsz 

Remegsz legbelül

Meddig fogsz csak lopva rám nézni?

Mondd el nekem az érzéseidet

Úgy értem, hagyd abba a színlelést, hogy nem tudsz semmit

Csupán, tedd azt, amit a szíved mond neked

Fogd meg most a kezem

Amikor a telefonom csörög

A szívem mellkasomba süllyed

Oh, anélkül, hogy észrevettem, mielőtt tudtam volna

Amilyen csintalanul beszélsz

Szeretném hallani a hangod, újra és újra

Mit kellene tennem? (Messziről jössz errefelé)

Találkozik a tekintetünk

Meddig fogsz úgy tenni, mintha semmiről nem tudnál?

Ez szerelem,

Ez az, közted és kösztem

Nagyon kedvellek

Annyira, hogy nem bírom már tovább

Elég legyen ebből

Nem kell minden másra gondolnod

Csupán tedd azt, amit a szíved mond neked

Ebben az érzésben részesülsz 

Remegsz legbelül

Meddig fogsz csak lopva rám nézni? 

Mondd el nekem az érzéseidet

Úgy értem, hagyd abba a színlelést, hogy nem tudsz semmit 

Csupán, tedd azt, amit a szíved mond neked