12. fejezet: Amikor vége a tűzijátéknak [1. évad vége]

2016. augusztus 3., szerda

* Napló

A mai napon olyan történt, amit soha, de soha nem fogok elfelejteni. Haladjunk sorjában. Pár napja azt terveztük a többiekkel, hogy kiveszünk egy szabadnapot, hogy elmenjünk a Pohang-i tűzijáték fesztiválra. Ebben az volt a probléma, hogy a fiúknak le kellett mondaniuk egy Inkigayo fellépést, (Ami amúgy nagyon fontos lett volna nekik) csak azért, hogy egy napot együtt tölthessünk. A szülinapom óta, minden egyes napra volt valami dolguk. Teljesen be voltak táblázva fellépésekkel, rádióadásokkal és fotózásokkal, szóval csak egyszer-kétszer láttuk egymást reggelinél. Én eközben felfedeztem a környéket. Délután 5-körül futni szoktam a közeli parkban, ahol mindennap látom az idős házaspárt. Minden nap köszöntem nekik, ők pedig megkérdezték, hogy mi újság velem. Párszor, a csirkeárushoz is elmentem, aki mindig egy nagy adag csirkét adott nekem (néha még ingyen üdítőt is). Kezdem megszokni ezt a környezetet, emellett egyre több mindent értek meg. Mint például, ha egy lány aegyo-val akarja elérni, hogy a barátja vegyen neki valamit, vagy ha egy gyerek sír, mert nem kapta meg, amit szeretett volna az anyukájától. Megtanultam pár új receptet is (hála Ray-nek), ezáltal nem kellett nagyon rám főzniük. Este elalvás előtt pedig egyetlen egy dologra, jobban mondva személyre gondolok. Mingyu-ra. Mingyu vallomására. Minden olyan hirtelen jött vele kapcsolatban. Nem vagyok biztos az érzéseimben. Valami hiányzik, amikor vele vagyok.

Egy nappal az indulás előtt bepakoltam. Igaz, csak egy napra mentünk, mégis nagyon vártam ezt a fesztivált. Nem olyan fesztivál, ami az animékben szokott lenni (ahol a szereplők yukatában futkároznak), annak ellenére a gondolata is lázba hozott. Nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel, ezért felhívtam Jázmint, hogy „segítsen már”. Végül egy egyszerű fehér felsőt, shortot és szandált vettem fel. Csekkoltam az időjárást is. „Napos, nyári, meleg idő, továbbra se felejtsék otthon napszemüvegüket”.

Mrs. Kim és Mr. Han nem jöttek velünk, hiszen „ők sose tarthatnak szünetet”, azonban ők állták az utazás költségeit. Szokás szerint a mi buszunkkal mentünk Pohang-ba. Elfelejtettem említeni, hogy a sorozatunk már az 5. részénél tart, amit ott fogunk forgatni, pontosabban a Hyeonsangang tengerparton. A Pohang-i fesztivál arról híres, hogy tűzijáték versenyeket, divatbemutatókat és koncerteket rendez a parton. A srácok is ott fognak fellépni (Mr. Han direkt csinálja ezt velük). A buszt a fiúk menedzsere vezette, mögöttünk a stáb jött egy külön busszal. A buszon Jun mellett ültem, akit nem igazán zavart, hogy olvastam vagy, hogy néha elaludtam. (Nagyon remélem nem szoktam horkolni nappal, mert te jó ég, az nagyon ciki lenne! Még az ágyam se kaptam vissza).

A buszozás alatt nagyon, de nagyon unatkoztunk. Hoshi aludt, miközben zenét hallgatott (ilyen fura kézmozdulatokat csinált (?), hogy azt higgyük, élvezi a zenét). Seungkwan és Seokmin vigyorogtak egymásra (??), Minghao pedig csapd le csacsizott Vernon-nal. Hasznosan töltik el az idejüket. Még mindig jobb, mint amit én csináltam. No comment.

Három óra elteltével, egy benzinkút melletti étteremben ebédeltünk. Szerencsére önkiszolgáló volt, így nem kellett a kezdő koreai tudásommal beszélnem. 3 asztalt foglaltunk el mind a 14-en. 6-6 ember foglalt el egy asztalt, de mi Woozi-val hátra maradtunk, tehát egy kétszemélyes asztalnál ültünk le.

- Csak ennyit eszel? - nézett rá a tálcámra, amin „normál” mennyiségű kaja volt.

- Igen, diétázom - kuncogtam.

Próbáltam közös témát találni. Végül eszembe jutott egy.

- Nehéz dalszöveget írni? - ő pedig felpillantott, egyenesen a szemembe nézett.

- Nehéz. Egyre nehezebb lesz.

- Miért?

- Az én véleményem szerint, ha nem elég jó a dal, örökre nyomott hagyna a lelkünkön. És az én hibám lenne mind - a tekintete kicsit szomorkás volt.

- Megnézhetem egyszer, amikor dalszöveget írsz?

- Persze, de elég sokáig szoktam fent maradni.

- Nem baj kibírom - egy nyugtató mosolyt küldtem felé.

- Mostanában mi aggaszt? - vágta rá azonnal.

- Mármint mi?

- Mostanában olyan szomorúnak tűntél. Mert nem voltunk sokat veled?

- Nem erről van szó. Teljesen megértem, hogy egy olyan világban éltek, ahol ezek kötelességek. A pihenés sem szerepel a mindennapi teendőitek közt.

- Akkor? - egy ideig hezitáltam a válasszal.

- Szerelmet vallottak nekem - felvonta a szemöldökét.

- Ki?

- Kim Mingyu - nyeltem egyet. Kimondtam azt a dolgot, ami napok óta a fejemben kavargott.

- Tudok róla. Mindenki tud róla. Ezért sem mer senki se a közeledbe menni egy ideje.

- De miért? Mit tettem?

- Te semmit. Ez olyan, mint amikor kiszemelik a prédát, amit le kell vadászni. Mingyu már kiszemelt téged magának - nem nézett a szemembe, csak a szívószállal játszott.

- Én nem tudom. Nem tudok semmit se. Napok óta csak azon jár az agyam, azon a bizonyos estén, amikor mindez történt.

- Higgadj le, rendben? Ha bármiről szeretnél beszélni, csak szólj. Legjobb barátnő helyett is leszek legjobb barát - egy aranyos vigyorral zárt.

- Na és te, mi van a szerelemmel?

- Semmi. Még nem történt semmi. Várok az igazira.

A buszból kiszállva, hatalmas zaj csapta meg mindkét fülem. A bódékat már felállították, a színpadot is előkészítették. Emberek ezrei sétáltak egyik irányból a másikba, úgyhogy alig lehetett megállni egy helyben. A fiúkat vagy 6 (!) testőr állta körbe, amíg forgattunk. Nem volt egyéb dolgunk, minthogy önmagunkat adjuk, mint mindig. Mindenkivel nagyon jól elvoltam, Mingyu-t viszont messziről elkerültem. A hátamon éreztem a pillantásait minden lépésem után. Édes illatok rángattak el a társaságból. Nem szóltam egyikőjüknek se, rövidest el is tűntek.

Egy Amerikai nő karamellizált almát árult.

- Nocsak, végre valaki, aki értékeli az almámat.

- Jó napot, mennyibe kerül egy alma?

- 1 dollárért árulom, ami 1100 won - odanyújtottam felé az 1 dollárt, majd a néni tovább beszélt hozzám.

- Ilyen olcsón adom, mégse akar egy Koreai se venni belőle - mélyen sóhajtott.

- Gondolt már arra, hogy a tömegben kóstolót áruljon?

- Igen, de nem hagyhatom itt a bódét csakúgy.

- Ne aggódjon! Bízza csak rám! Majd én elviszem a kóstolót, és osztok a járó kelőknek.

- Nem kell, köszönöm.

- Kérem! Legalább csak egy órára! Gyorsan el fog telni!

- Rendben van - vágott nekem pár szelet almát egy tálcára, amit az egyik kezemben fogva, már el is tűntem a hatalmas tömegben.

- Almát tessék! Finom karamellizált almát! Uram, kérem, kóstolja meg! Szia kislány, akarsz egy kis almát? Almát tessék! Az Amerikai nő karamellizált almát árul! Egy alma 1100 won! Nagyon olcsó! - mit ne mondhatnék, értettem ehhez, hisz Kambodzsában az emberek a piacon mindig „könyörögnek” az embereknek, hogy vásároljanak tőlük.

Nem sokára kisebb sorokba gyülekeztek az emberek a bódé előtt, amit a szomszédos árusok nagyon megirigyeltek. A nő összecsapta a két tenyerét.

- Nagyon köszönöm kishölgy - már sarkon fordultam volna, amikor még utánam szólt.

- Mi a neved?

- Lilly. Lilly Som - azzal elmentem, egyenest a színpad felé. A backstage-be szerettem volna bemenni, amikor két biztonságis is megállított.

- Neve?

- Lilly Som.

- Nincs a neve a listán. A rajongók csak 6 órától érkezhetnek.

- De én a Seventeen-nel vagyok!

- És ezt mi higgyük is el? Menjen, amíg szépen kérjük, mielőtt még erőszakot alkalmaznánk. Elmentem hát. Még a távolból is tisztán hallottam, amit mondtak.

- Egy ilyen sasaeng-et (őrült rajongó), pff… ez volt a legröhejesebb, amit ma hallottam.

Olyan messzire futottam el, ameddig a lábaim bírták. Próbáltam felhívni a menedzseremet, még Joshua-t is, de senki sem vette fel. Sírtam. A könnyeim utat törtek maguknak, miközben egy lakónegyedhez értem. Leültem a járdára, hogy pihenjek egy keveset. Itt, Pohang-ban, egy külföldi, aki nem tudja a nyelvet. Teljesen magamra maradtam.

Eközben a színfalak mögött

- Hol van már? - kérdezett körbe S.Coups, hátha a fiúk közül valaki tudja, hova tűnt el.

- Biztos visszatalál majd - próbálta megnyugtatni Jeonghan a többieket.

- Én azért nem lennék ennyire biztos ebben. Annyira ismerjük már őt, hogy biztos bajba keveredett valahol - Seungkwannal a legtöbben egyetértettek.

- Meg hát nem ismeri a környéket sem - csatlakozott Wonwoo is a beszélgetésükbe. A legtöbben letörtek voltak, arcukon ott voltak az aggódás gyökerei, ami lassan kihatott, nem csak a hangulatu,ra, de a teljesítményükre is. Nem mindig szokott olyan lenni, amikor minden egyes tag egyetlen személyért aggódik.

- Majd én megkeresem - Joshua hirtelen mindenki figyelmét magára irányította.

- Én is megyek - szabadkozott Mingyu is.

- Nem, neked maradnod kell. Az Adore U nélküled nem teljes, amúgy is csak az első versszakot adjuk elő, amiben igenis sokszor szerepelsz. Joshua, te mehetsz. Kerítsd elő a koncert végéig - intett S.Coups.

- Meg lesz Hyung. Megkeresem - elővettem a telefont, amin vagy három nem fogadott hívás volt. - Sietnem kell.

[Joshua POV end]

Annyira legyengültem már, hogy nem tudtam hová mentem, azt se, hogy hogyan jutottam el idáig. Olyan 7 óra lehetett, mert kezdett besötétedni, az idő pedig hűvösödött. Fáztam és szomjas is voltam. Talán még éhes is, de azt nem éreztem, mivel akkora nagy gombóc volt a torkomban. Ekkor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben, amit kapkodva felvettem.

- Lilly! Hol vagy? - Joshua a telefonba ordított.

- Fogalmam sincs. Nem tudom elolvasni az utca nevét. Van egy híd a közelben, ami a tenger felé néz.

- Rendben. Mindjárt ott leszek - tette le.

~ Ajánlom ennél a résznél betenni ezt a zenét J

https://www.youtube.com/watch?v=AEIO-GmF9fc

Futottam a híd irányába, amin pár órával ezelőtt átjöttem. Joshua keres. Joshua engem keres. Hazamegyek Joshua-val. Már nem kellett sok, amikor megláttam őt a híd másik végében. Haja összevissza állt, izzadtsága patakokban fojt le arcán. Én pedig álltam, térdemet felhorzsolva (elestem futás közben). Nem mozdultam meg, mert abban a pillanatban, amikor megláttam, az első tűzijáték felszállt az égbe, maga után hagyva egy gyönyörű kirajzolódást a csillagok mellett. A szívem nem bírt magával. Az utolsó alkalommal, amikor a kicsi szív dobogott, akkor is miatta volt. Ez csak a közelébe fordult elő. Kezét térdére helyezte, hogy levegő után kapjon, majd felém lépett. A testemet már nem tudtam irányítani, olyan gyorsan öleltem meg őt, erre ő is visszaölelt.

- Végre megtaláltalak - lenézett rám, miközben a fejemet simogatta.

- Féltem. Nagyon féltem - fúrtam bele fejem mellkasába.

- Minden rendben. Most már itt vagyok - bóbisgatott, majd a pulcsiját rám adta. Biztos fázol. Gyere, menjünk enni valamit. Oké?

- Oké - ujjaink egymásba fonódtak. Így mentünk végig Pohang utcáin vagyis, A Fény és a Tűz városában.

Egy kis ideig még néztük a tűzijátékot, miközben a tengerparton üldögéltünk.

Pár dologban nagyon is biztos voltam ez után a nap után. Az első, hogy ezután csakis Dél-Koreában akarok élni, ahol kisegítem az itt élő embereket. A második, hogy döntöttem valami nagyon fontosról. Idol leszek. Minden áron. A harmadik pedig, hogy az a nagyon fura érzés csak akkor fordult elő, amikor vele voltam. Rájöttem, hogy minden kétség nélkül és visszafordíthatatlanul is beleszerettem.

Pink Toniq- Try Again (Próbáld meg még egyszer)

- Haessari gibun chohke naeryeoju-go nae mami muldeu-reo-ga

  Nae gaseumeun useumeuro inae meorineun gomineuro neomchyeo

- A nap gyönyörűen süt és a szívem is jól érzi magát

  A szívem nevet, amíg a fejem aggódással túlcsordul

- l’m Try Again oneu-reun haeboneun geoya

  Try Aga-in ni-ga boyeo

  Nae gaseumso-ge sarangeul

  Tto nae ma-eumso-ge modeun geol

  Cheonha-goman shipeunde

  Eotteo-khaeya haneunji

- Újra próbálkozom, újra próbálkozom ma

  Megpróbálom újra megmutatni

  Szerelmet szívemben

  És mindent a fejemben

  El akarom mondani ezerszer is

  Mit kellene tennem?

- Neoreul sarang-handa-go

  Cheo-eum bon sun-ganbu-teo

  Sarang-handa-go

  Du nun so-ge neo hanaman

  Kadeuk cha i-nneunde

  Nan haru jon-giramugeot-do mothaneunde

- Szeretlek

  Az első pillanattól fogva

  Szeretlek

  Mindkét szemem veled van megtöltve

  Nem tudok semmit sem csinálni egész nap

- Eocheom nae-mam moreuni

  Ireohke ni apeseon

  Nareul moreuni

  Ireohke neoman boneunde

  Jebal nae-mameurarajwo

  Nae sarangeul padajwo

- Talán nem tudod, hogy érzek

  Ezért nem veszed észre, hogy előtted vagyok

  Egyedül csak téged látlak

  Kérlek, szeretném, hogy tudd, hogy érez a szívem

  Kérlek, fogadd el szerelmem

- l’m Try Again honja arhdeon nae sarangdo

  Try Again ije keuman

  Nae gaseumso-ge yonggireul

  Inae ma-eumso-ge jinshimeul

  Neo-ye-ge jeonhaeju-llae

  Ijen modu marhallae

- Újra próbálkozom, szerelmem egyedül szenved

  Újra próbálkozom, most nem lehet engem megállítani

  Szívem bátorsága

  Mélyen a fejemben

  Meg tudja mondani, hogy?

  El akarok mondani mindent

- Neoreul sarang-handa-go

  Cheo-eum bon sun-ganbu-teo

  Sarang-handa-go

  Du nun so-ge neo hanaman

  Kadeuk cha i-nneunde

  Nan haru jon-giramugeot-do mothaneunde

- Szeretlek

  Az első pillanattól fogva

  Szeretlek

  Mindkét szemem veled van megtöltve

  Nem tudok semmit sem csinálni egész nap

- Oraen shi-ganeul gidarin oneu-rinde

  Mangseo-rida-ga modeunkeol nohchil suneun eop-seo

  Chigeum neo-ye-ge sarang-handa marhallae

  Keurae neoreul sarang-hae

- Én már sokáig vártam

  Ne aggódj, nem fog hiányozni mindez

  Most mondd, hogy szeretni fogsz

  Igen, szeretlek

- 1. évad: Kezdetek vége -

2. évad címe: A távolság köztünk

2016 szeptemberében, nem csak a képzésébe kezd bele, hanem egy teljesen új iskolában találja magát. Lilly érdeklődése Joshua iránt szerelemmé változik, vágyódása néha már reményét veszíti, mert a fiú cselekedetei egyáltalán nem egyértelműek. Új barátokra, csapattársakra tesz szert, akikkel vajon kitart a végsőkig, vagy már az elején elbuknak? Emellett még Mingyu is ott van, aki egy kicsit sem szeretné feladni, ha arról van szó, hogy a szerelméért küzdjön. Vajon Lilly kit választ? A félénk úriembert vagy a helyes szívtiprót? Te kit választanál?

Egy történet, amely egy rajongó vágyait foglalja szavakba, sorokba.

Egy szereplő, aki az idő múltával egyre jobban felnő feladatához.

Egy lassú tánc közepette hullámzó érzései új erőre kapnak.